A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 19. 1992 (Debrecen, 1992)
Balogh István tiszteletére - Rácz István: A 75 éves Balogh István tudományos és politikai pályája
egységében gondolkodik. A történetírást a néprajzi elemek felhasználásával műveli, a néprajzi kérdések megoldásakor pedig a történeti látásmódot kamatoztatja. Társadalomtudósról szólva, aligha kerülhető meg az a kérdés, hogy melyek voltak a szemléleti meghatározói s ezek alapján melyik történetírói irányzathoz sorolható. Balogh István hosszú életpályája során Magyarországon két főbb történetíró irányzat váltotta egymást. A két világháború között német hatásra és közvetítéssel a szellemtörténeti irányzat vált uralkodóvá, a második világháború utáni évtizedekben pedig szovjet igénnyel és közvetítéssel a marxizmus hivatalos egyeduralma következett. A szellemtörténeti irányzat mellett azonban 1945 előtt hazánkban — melléktendenciaként — még más felfogások is helyet kaptak a történetírásban. Különösen kettőt emelhetünk ki közülük, az ún. neopozitivizmust valamint a népiség és településtörténeti vonulatot. Balogh István felfogása kezdettől a népiségtörténethez közeledett, de annak nem az etnikai, hanem a társadalmi jellegzetességei felé fordult a tekintete. Természetesen megismerkedett ő is a szellemtörténet elveivel, különösen Szekfü Gyulát kedvelte, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen széles látóköre, árnyalt elemzési módszere és stíluseleganciája ma is magával ragadja az olvasóit. Joó Tibor munkásságától sem idegenkedett teljesen, de úgy ítélte meg, hogy Szekfünél jobban elrugaszkodik a valóságtól. Saját életélményéből táplálkozva és a népi írók hatására egyértelműen a parasztság története felé fordult, s annak minden életmegnyilvánulása érdekelte. A népi írók közül Szabó Pál, Sinka István, Erdei Ferenc, Kovács Imre iránt érdeklődött leginkább. Különösen sokat foglalkoztatta a mentalitás kérdése, s ilyen tekintetben a külföldiek közül Weiner Sombart és Max Weber írásaiból is sokat merített. Még egyetemi hallgató korában felismerte és egyre inkább erősödött benne az a felismerés, hogy a paraszittársadalom és a néprajztudomány válságba került. Szabó Istvánnak A magyar parasztság története című közkézen forgó munkája egyértelműen bizonyította számára, hogy az egységes parasztság fogalma nem létezik, mert a vagyon és a vallás erősen differenciálja. Változtatni szükséges tehát a paraszttársadalom rendjén, de frissítésre szorul a néprajztudomány is. Meggyőződésévé vált, hogy nem elegendő a népi kultúrát akkori állapotában regisztrálni, hanem annak történelmi gyökereire is fényt kell deríteni. Egyáltalán a jelent és a múltat csakis történeti látásmóddal lehet tudományosan megközelíteni. Amikor a magyar történetírásban 1945 után a nagy váltás bekövetkezett, s a marxizmus került előtérbe, Balogh István történetírásában nem jelentkezett törés. Ezekben az évtizedekben talán az figyelhető meg nála, hogy egyideig a mentalitás vizsgálata háttérbe szorul. Megjegyzendő, hogy a népélet kutatása elvileg nem volt idegen a marxizmustól, az más kérdés, hogy a nép fogalmát a népi íróktól eltérő módon értelmezte. Annyi bizonyos, hogy Balogh István sohasem épített a marxizmus dogmáira, s a paraszti múlt maradt teljes keresztmetszetében továbbra is kutatásának a középpontjában. Persze ez a következetesség akkor már akadályokba is ütközött. Annak az 1948-ban Szabó István és tanítványai ellen indított nagy támadásnak a szele, amely a debreceni centenárium tiszteletére kiadott gyűjteményes kötet ürügyén vette kezdetét, Balogh 10
