A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 17. 1990 (Debrecen, 1990)
Tanulmányok - Mazsu János: Egy debreceni bérpalota és lakói a századelőn
kivételnek az 50. számú négyszobás lakást bérlő Szabó Elek — az írónő, Szabó Magda édesapja —, akkori polgármesteri titkár sem: csupán legényemberként élt bérlakásban, megnősülve más közös családi házukban lakott. Mivel a század első évtizedében a közigazgatásban dolgozó tisztviselők száma is növekedett, a lakáshiány körükben is jelentkezett. Semmiképp sem véletlen tehát, hogy a városi köztisztviselők egy csoportja a Püspöki palota felépülte éveiben alakította meg a Debreczeni Tisztviselő Telep Szövetséget, amelynek célja a város egyik kertségében — a Széchenyi és a Postakert közötti területen — egy ötven családi házasra tervezett tisztviselő- telep felépítése volt. A szövetség a város tanácsától kedvezményesen kapott telkeken 3—4—5 szobás, kertes és kisebb gazdasági melléképületekkel ellátott villák építtetését kezdeményezte el már a tízes évek elején, bár a telep befejezése a világháború utáni évekre maradt.39 A Püspöki palota első értelmiségi lakói között szép számmal voltak olyanok, akik hivatásukat alkotó színvonalon űzték — írásaik jelentek meg a napilapokban vagy szakmai folyóiratokban. De olyanok is akadtak, akik ismertté váltak a nem csupán szűkebb környezetük, hanem az ország közvéleménye előtt is. Közülük kiemelkedik Jánosi Zoltán lelkész, író és politikus, aki előbb a polgári demokratikus forradalom idején a Nemzeti Tanács tagja, majd a Berinkey-kormány belügyi államtitkára lett. A már említett Dienes János festőművész, akkor felsőbb leányiskolái tanár, 1953-ban Munkácsy-díjat kapott életművéért. A Hatvan utcai oldalon fekvő, negyedik emeleti műteremlakást pedig az olimpikon és építész, Hajós Alfréd bérelte néhány évig üzlettársával, miután elnyerték az Arany Bika Szálló új épületére kiírt versenypályázatot. Debrecenben — és talán a többi hazai középvárosban is hasonló volt a helyzet — az értelmiségnek csupán nem túl jelentős hányada lakott a Püspöki palotában kialakított lakásokhoz hasonló bérlakásokban. Csak azon értelmiségi családok, amelyek származásukban, tevékenységi körükben nem kötődtek a városvezető tradicionális polgársághoz és ezért lakáseszményük nem a saját tulajdonú ház volt, hanem az ugyanolyan évi ráfordítással (lakbérrel vagy hiteltörlesztéssel) elérhető magánlakásnál rendszerint nagyobb és komfortosabb bérlakás. Debrecenben a világháború kitöréséig mindössze 5 jelentősebb bérpalota épült fel, egyenként 40—60 modern, a Püspöki palotáéhoz hasonló lakással. így — bár pontos adataink nincsenek — joggal feltételezhetjük, hogy a debreceni értelmiség döntő hányada a századelőn vagy saját házában, házrészében lakott vagy pedig hagyományos polgárházakban kialakított bérlakásokban, amelyék eltértek az esettanulmányban mutatottaktól. A századunk első évtizedének végén Debrecenben is megjelenő modern polgári bérlakás történetileg szemlélve nem más, mint a polgárosodás és urbanizáció által indukált azon átalakulási folyamat utolsó állomása, amely a kétlaki — város határában lévő külső telkét vagy tanyás földbirtokát is lakó — cívis polgár házától indult, amelyben még a család gazdálkodási és intim szféráinak tagolatlansága sajátos urbánussal aszti kétlaki lakásmódot alakított ki. 39 Húsz Lajos: A d'ebreczeni tisztviselő-telep. DKK, 1912. 148—150. old. 82
