A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 16. 1989 (Debrecen, 1989)

Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: A Debreceni Kistemplom története. Közli: Radics Kálmán

A mostani Kistemplom helyén, az ősi Piac és Német (most Széchenyi) uccák sze- geletén, ennek első felépülése előtt, a török uralom végefelé is állott már szerényebb külsejű olyan épület, amely istentiszteleti helyül használtatott, elébb ideiglenes, majd állandó jellegű imaház. Keletkezéséről semmit sem, szerepléséről is csak keveset tudunk. A városi jegyzőkönyvek ritkán, szűkszavúan említik. Másféle egykorú feljegyzések is alig maradtak fenn róla. Eleinte „szin”-nek, majd hol „kistemplom”-nak, hol „űj templom”-nak írják. E szó: „szin” használatából arra következtethetünk, hogy vagy fából ácsolták, mindjárt istentiszteleti célra, vagy pedig eredetileg céhek árúlóhe- lye volt. Tornyát sem említik; legfeljebb „filegória”-szerű harangláb állhatott mellette. Legelőször 1661-ben esik szó a színről, mint ahol Vetési Sándor uram prédikálgat, akit a tiszteletes tanács a következő évre is megmaraszt a „színben való szolgálatra”. Úgy tetszik, ekkortájban szervezi Debrecen a negyedik lelkészi állomást. Ugyancsak a „színhez” fogadják meg 1672-ben a „pataki kántort”. A pataki kántor is hihetőleg a felsőmagyarországi vallásüldözés miatt menekült hozzánk, miként az egész pataki kollégium bújdosásra kényszeritett sok nemes úrral és számkivetett szegény prédikátorral együtt. Csatári Bálint szenátor is, 1671-ben „a szin építésének egy részét vállalja magára”. De már 1672 után végképpen felhagynak a „szin” elnevezéssel. Néhány éven át ettől fogva fordulnak elő az évenként ismétlődő városi tisztviselő-választásokról szóló feljegyzésekben az egyházfiak és gondnokok (aedeles seu diaconi et curatores pecuniae ecclesiasticae) mellett, a kisebb vagy új templom felügyelői (curatores novi templi seu inspectores apud parvum templum), egyszer hármasával, kétszer kettesével. Könnyen gondolhatjuk azt: ezek az inspectorok, akik csak alkalmilag beállí- tottaknak látszanak, a Kistemplom újonnan építésére ügyeltek fel. A fennmaradt egykorú városi számadásokból csupán azt az 1679. évi kimutatást hozhatjuk kapcsolatba e templom építésével, amely a „templomépületére” tett 751 forintnyi kegyes adományokat és hagyományokat sorolja elő. Abban az időben szokatlanul nagy összeg volt ez.

A városra szálló, szabad prédára engedett német regimentek 1705-ben, majd 1706-ban, mialatt a lakosság újra meg újra elfutni volt kénytelen, két ízben profanál- ták, megfertóztették és bemocskolták a Kistemplomot is, nemcsak az öreg templomot. Elrabolták keresztelő edényeit, elrontották szószékét, ablakait kitépték, padjait és kerítését benne feltüzelték, lovaikat és ökreiket, mintha istálló lett volna, belekötötték.

Ez a régibb Kistemplom égett le 1719 nyarán (júl. 17.) özv. Szikszai Kis Péterné csapó uccai házánál támadt szörnyű tűzvészben. Pár óra alatt elhamvadt a város nagyobb és kisebb közháza, 32 boltja, könyvnyomdája, patikája, postaháza, magtára, 2 vendégfogadója, 3 csapszéke, árúcsarnokai; ezenkívül több mint 400 lakóház.

Egyfelől az előző száraz, terméketlen esztendő miatt is már keservesen érzett, a tűzvésszel még nagyobbra nőtt általános ínség és a közeledő pestis fenyegető réme, másfelől a korlátlan hatalomra törő catholicismusnak néhány év óta ismét kíméletlenül megindult erőszakoskodása elképzelhetetlenül súlyos megpróbáltatások elé sodorta és borzasztó aggodalommal gyötörte Debrecennek akkor még kivétel nélkül egy valláson lévő lakosságát.

I. Leopold, a jezsuitáktól befolyásolva, már 1703-ban, beakarta váltani azt a fogadalmát, hogy a török uralom megtörése emlékéül Debrecenben templomot épít a boldogságos Szűz tiszteletére. Savoyai Jenő herceg főhadvezér közbelépése, majd Rákóczi Ferenc hosszú szabadságaharca egyideig elodázta ennek a politikailag is oktalan szándéknak foganasítását. Nincs egykorú írott bizonyítékunk arról, hogy elődeinknél

134