A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Zoltai Lajos munkáiból - Zoltai Lajos: Debrecen ipara és kereskedelme a XVIII. század elejéig. Közli: Radics Kálmán
A csizmadiák, akik eddig a vargaczéhbe tartoztak, csak 1604-ben alakítottak külön czéhet. Az asztalosok régi privilegium alapján 1620-ban szervezkedtek önálló czé- hekbe. A takácsok 1642-ben már külön czéhvel bírtak. Az 1657. évi városi jegyzőkönyv tizennégynek mondja az öreg czéhek számát; újakul említi a csapókét, ameny- nyiben a szfírvégszövőktől különváltak, a fazekasokét és az erszénygyártókét. Gombkötők, kötélverők 1672-ben kaptak engedelmet a tanácstól czéhek alakítására. A molnárok czéhéről 1677-ben, a késcsinálókéról 1678-ban van először említés. A fésűsök szabályait 1713-ból, a bodnárokét 1715-ből ismerjük. A könyvkötők 1704-ben a kassai anyaczéh filiáját alkották. így volt ez kevesebb számmal lévő más kézműveseknél is, akik elébb vagy valamely rokontermészetű helybeli czéhhez, vagy idegen társulathoz kötötték magokat. Mert kétségtelen, hogy nem csak azokat a mesterségeket űzték Debreczenben, amelyekről a fennállott czéhek tanúskodnak. íme már 1550 körül találunk városunkban egy vagy több borégetőt, bodnárt, csűgyártót, erszénygyártót, fésűst, gyertyamártót, hentest, hegedűst, lantost, íjgyártót, kannagyártót, kallóst, kaptást, kopjacsinálót, kőmívest, nyereggyártót, sípost, salétromfőzőt, orgonistát (1549-ben), orvost és orvosasszonyokat, ónkannagyártót, olajost, portörőt, vagyis puskapor csinálót, tőcsérgyártót, téglavetőt, tűgyártót, takácsot. A XVII. században bádogosok, rézművesek, paplanosok, süveggyártók is említtetnek. A kenyér-, kalács-, pereczsütők pedig külön czéhben tömörültek. Levéltárunk török oklevelei tanúskodnak róla, hogy a legelőkelőbb török urak, basák, bégek és agák Budáról is Debre- czenbe küldözgették javítás végett fegyvereiket, órájukat (1604). A sűrűn változó budai vezér basák három lovas debreczeni kocsit, hámostul, szerszámostul követeltek újévi ajándékul. Husain szolnoki szandsák bég, hogy a Szolnok látására készülő beglerbasának elejibe mehessen, valami költségen kívüli szintén kocsiért sürgette a debreczenieket. „Mert — így íratta magyar deákjával — tudjátok, Döbröczönnek nagy híreneve vagyon. Ihon most is az ti hírötök-nevetök miá kocsit kérnek, aranyos szablyákat kérnek tűllem.” Török, tatár, német ezért a nagy híréért beh sokszor megbúsitotta, be kegyetlenül meg-meg sarczolta Debreczent! III. Kereskedelem és kalmárok De beszéljünk már városunk kereskedelméről és kereskedőiről is. Debreczen köz- gazdasági jelentősége nem kisebb erről a néző pontról tekintve is, mint az ipari téren. Az ipar és kereskedelem kölcsönösen támogatta egymást és párhuzamosan fejlődött. Azt mindenki tudja legalább hallomásból, hogy még a múlt század derekán is roppant népes vásárok zajlottak le Debreczenben. Tagadhatatlanul ez is valami. Mert tiszta dolog, hogy nem csekély haszon származik a városra abból, ha benne évente néhány százezer vagy pár millió forint értékű áru forgalma legalább részben, saját polgárai közvetítésével bonyolódik le. Az augsburgi mészárosok szerint a XVI. században is a debreczeni vásárok voltak az ország legjobb vásárai, ahová ők maguk is eljárogattak. Csakhogy a debreczeni kalmárok nem szorítkoztak csupán a magok sokadalmaira; hanem — mindjárt látni fogjuk — velük született, erősen kifejlett üzleti szellemtől hajtva, egy kiváló gazdaságtörténet írónak, Takács Sándornak reájok vonatkozó szavai szerint „minden képzeletet felülmúló merész vállalatokba” bocsátkoztak és a külföldre is kiterjedő nagyarányú kereskedést folytattak. Debreczeni kereskedőkről még régibb adatunk van, mint iparosainkról. 1299-ben történt, hogy Heves megyében, Gyöngyös tájékán vásárról jövő debreczeni kalmárokat megtámadtak; közülök hármat megöltek, hatot megsebesítettek, 200 ezüst 178
