A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)

Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években

illő eltemettetésén túl — mely a végrendeletek nagy részének kikötménye volt — a szertartást végző egyházi személynek, valamint a temetésben közreműködőknek anyagi teljesítést nyújtson. Erre is találunk példát vizsgált végrendeleteink között, hiszen Halász Sára 1826. évi február hó 7. napján52 kelt végső rendelésében szerkezetileg a kegyes adományok rendelését követően rendelkezett arról, hogy a „Tiszteletes Prédikátor Úrnak, aki az utolsó tisztesség tételén fog prédikálni” 10 váltó forint, a „Cantor Úrnak” 5 váltó forint, míg „az éneklő Deák Ifjaknak” ugyancsak 10 váltó forint kerüljön hagyatékából örököse által kifizetésre.

Néhány szó erejéig szükséges utalnunk a testamentumba sűrített vagyontömeg terjedelmét és jellegét vizsgálva arról is, hogy a végrendelkezők nem csupán a rendelkezésükre álló, birtokukban levő, pozitív módon meghatározható, körülírható vagyontömegről, illetve egyes vagyontárgyakról, mint materiális aktívumokról emlékeztek meg végintézkedésükben, hanem mindenkor utaltak kinnlevőségeikre, követeléseikre is. Ebben a tekintetben idézhetjük Nádházi Istvánná Huszti Kata53 testamentumát, aki vagyontárgyai között eladott, de még ki nem fizetett háza áraként 800 váltó forint követeléséről tett említést. Ugyanakkor vizsgálhatjuk Kovács István debreceni polgár 1826. évi január hó 26. napján54 tett végintézkedését, melyben — külön a végrendelethez mellékelt „Specificatio szerént” — 15 653 Wft. és néhány krajcár követelése állt fenn. A követelések között kell megemlékeznünk arról is, hogy a végrendeletek sora szerint, az örökhagyó hagyományként jutatta követelése összegét annak, aki azzal tartozott.

Az utolsó rendelések szerkezeti egységét tovább vizsgálva következő egységként a záradéki részt elemezhetjük, mely ugyancsak a korszakunkban tett és vizsgált vég- intézkedések nélkülözhetetlen eleme volt. Ezen klauzulák formailag a végrendeletek végén helyezkedtek el, tartalmilag viszont azt tanúsították, hogy a tett rendelés tartalmát a testator előtt élő szóval egyszer, vagy szükség esetén többször is felolvasták a kiküldött testamentariusok, annak valós tartalmát megmagyarázták, s miután az örökhagyó az irat tartalmát saját akaratának ismerte el, úgy ezt a tényt a végrendeletfelvevő esküdtek aláírásukkal és pecsétükkel tanúsították. Ezzel az aktussal az utolsó rendelést, a hivatalos, quasi közvégrendelet szintjére emelték.

Mint jeleztük a befejező egységek tartalmi azonosságot mutattak megfogalmazásbeli különbségeik ellenére is. Ennek megfelelően találkozhattunk olyan szövegezésekkel, melyek szerint az örökhagyó, az „előtte felszóval elolvasott” testamentumot „Újjabban meghatározott és meg nem másolható akarattyának lenni vallotta”55 mindennek kijelentése után ennek bizonyságát az együttesen jelenlevő testamentariusok tanúsították. Másutt a végrendelet szövegét rögzítő hivatalos kiküldöttek részéről az került rögzítésre, hogy a testator miután „Testamentomi Rendelését szorul szóra előtte felolvasván, azt minden részben helyben hagyta, s utolsó, változhatatlan akaratának lenni declarálta”56, ezt a fázist követte a hitelesítés záró aktusa. Ismét más helyen a rendelés záradéki egységében arra történik utalás, hogy a testamentariusok a vég- rendelkező előtt, az „írásba tett rendelést”, „érthető szóval felolvasták, és azokat mindenben helyben hagyván — az örökhagyó (kiemelés tőlem A. P.) —, a maga végső akarattyának és rendelésének lenni vallotta és megesmérte”.57

52 Uo. No. 1681.

53 Uo. No. 1668.

54 Uo. No. 1678.

55 Uo. No. 1632.

56 Uo. No. 1669.

57 Uo. No. 1688.

72