A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években
Korszakunk egyik jelentős jogtanára, Szlemenics Pál pozsonyi jogakadémiai doktor a végrendelet fogalmának meghatározása során dispositio testamentarian olyan rendelést értett „mellyet valaki halálának esetére önnön Jószágainak Örökösödésük felöl végsőképpen tészen”.8 A jelzett fogalommeghatározás elemeit vizsgálat tárgyává téve megállapítható, hogy a végső intézkedésnek, azaz a végrendeletnek „rendelésinek kell lennie, azaz olyan kijelentésnek, mely akaratot tükröz, és érthető kinyilatkoztatást. Mindennek előrebocsátásából a contrario szűri le a következtetést Szlemenics, hogy „azok kiknek eszök nincsen, vagy akaratjokat arra megkívántató érzékeiknek fogyatkozásaik miatt világos jelekkel ki nem nyilatkoztathatják, Végső Intézetet nem tehetnek”.9 Ennek megfelelően vizsgált korszakunkban nem tehettek érvényes végrendeletet azok, akik elmebetegségben, gyengeelméjűségben, vagy egyéb szellemi fogyatkozásban szenvedtek, illetve, akik beszélni nem tudtak, akaratkifejezésükben gátolva, korlátozva voltak. Az 1715. évi törvény 27. és 53. cikkelyére utalva állapítja meg szerzőnk azt is, hogy azoknak „Végső Intézeteik, kik arra erőszak, félelem, vagy álnokság által vétettek, sikertelenek”.10 11 Ennek megfelelően tehát a kinyilvánított akaratnak (rendelésnek) szabadnak, senki által nem befolyásoknak kellett lennie ahhoz, hogy a végrendelet érvényesen jöjjön létre. A fogalommeghatározás másik nélkülözhetetlen eleme, hogy a dispositio testa- mentariá-t „valaki halálának esetére Jószágainak Örökösödése felől végsőképpen”11 tegye. A megfogalmazás magyarázata szerint ugyanis a végrendelet különös természete abban áll, és annyiban különbözik az egyéb jogügyletektől, hogy ez csak halál esetére szól, „következésképpen annak teljes Saját Jussát az abból folyó minden Igazainkkal együtt magunknak mindaddig fenntartván, másra átszállítjuk”.12 Mindebből következik, hogy minden végrendelet hatályosulását tekintve két feltétel együttes fennállásához van kötve, így az örökhagyó korábban, halála esetére rögzített szándékát a hagyaték megnyílásának időpontjáig tartsa fenn, azt ne változtassa meg, illetve ne vonja vissza. Ennek megfelelően a personalis kapcsolatot vizsgálva megállapítható, hogy az örökösnek (haeres) vagy hagyományosnak (legatarius) az örökség tárgyához, illetve tárgyaihoz az örökhagyó szándékának változatlanul hagyása mellett is az örökhagyó életében pusztán csak reménye volt, e függő jogi helyzet várományként volt kezelhető, mely nem biztosított az örökösnek vagy hagyományosnak semmi rendelkezési jogot. A fogalommeghatározás további elemeit citálva kiemelendő, hogy a végrendelkezőnek „önnön jószágairól” kellett rendelkeznie, mivel a más tulajdonában álló dolgokról vagy jogokról történő rendelkezés maga után vonta a végrendelet tartalmi érvénytelenségét. A végintézkedés tartalmi terjedelmét elemezve megállapítható, hogy a korszakunkban irányadó szokásgyűjtemények és jogkönyvek szerint élő differenciálást jelentett az örökség és hagyomány közötti különbségtétel. Örökség, illetve hagyomány jog- intézményén korszakunkban azt értették, hogy „mindennémü Jószágainkban, s Igazainkban általjánosan örökösitünk valakit, vagy pedig csak azoknak egy részükben ; és ezen utolsó esetben ismét, vagy mindenképpen meghatározzuk azt, vagy pedig csak általjánosan jelöljük ki, p.o. valakit Jószágainknak, harmad, negyed, ötöd, s 8 Szlemenics Pál: Közönséges törvényszéki polgári magyar törvény I—IV. kötet. 1823. 2. k. 138. old. 9 Uo. 10 Uo. 138—139. old. Vö. az 1715. évi törvény 27. cikkelyével Corpus Juris Hungarici (Magyar Törvénytár) 1657—1740. Bp. 1900.459. old. Vö. az 1715. évi törvény 53. cikkelyéveli. m. 458. old. 11 Szlemenics P.: i. m. 2. k. 139. old. 12 Uo. 62
