A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 13. 1986 (Debrecen, 1986)
Tanulmányok - Antal Péter: Végrendelkezés Debrecenben az 1820-as években
hatod részökben örökösítvén”.13 Ennek megfelelően a hagyaték egészének vagy jelentősebb részének juttatását, illetve átszállását örökségnek, míg valamely meghatározott részének átadását pedig hagyománynak nevezték. Hazai jogalkotási termékeinket vizsgálva konstatálhatjuk, hogy az 1638. törvény évi 31. cikkelye pontos körülírással rögzítette, hogy melyek azok a „Törvény kívánta belső és külső tulajdonságok” melyeket a végrendelet „törvényes foganatosságához” nélkülözhetetlenül megkívántak.14 A végrendeletek úgynevezett belső tartalmi tulajdonságait elemezve megállapíthatjuk, hogy az iránymutató szokásrendszer szerint nélkülözhetetlen feltétel volt, hogy a „Végső Intézet mint külső, mint belső valósággal bírjon, vagyis, hogy a dolog valóban úgy történt légyen, a mint a Végső Intézetben előadatik, és valóban attól származzék a Végső Intézet, a ki Szerzőjének mondatik”.15 Ugyancsak a végrendelet tartalmi érvényességének feltétele volt, hogy abból egyértelműen megállapítható legyen a végrendelkező akarata, nevezetesen, hogy kinek és mit kíván juttatni halála esetére. Az örökös vagy hagyományos oldaláról nézve a kérdést további tartalmi érvényességi feltételként került rögzítésre, hogy a végső intézetben kijelölt haeres vagy legatarius „polgári állapotjára nézve alkalmatos légyen az Örökségnek vagy Hagyománynak sajátjává tételére, s foganatos Jussal való birtokára”.16 Lényeges tartalmi kérdésként kezelték a végrendelet érvényessége szempontjából a már hivatkozott akaratnyilvánítás szabadságának kérdését. így csak az a dispositio testamentaria volt érvényesként kezelhető, melyet az örökhagyó erőszak, félelem vagy álnokság által nem befolyásoltan, szabad akaratelhatározásából tiszta tudattal tett. A korábbiakban már megemlékeztünk arról a végrendelet fogalmának elemzése során, hogy a végrendelkező érvényesen csak a saját tulajdonában álló dolgokról és jogokról — mint aktívumokról — és saját követeléseiről tehetett végső rendelést, mely követelmény ugyancsak a belső, tartalmi feltételek között említhető. A végrendelet érvényességének talpköveként kezelték minden időben, így vizsgált korszakunkban is, hogy a testátor, azaz „az Intéző a Végső Intézettételhez, mint Személyére, mint Jószágaira nézve törvényes tehetséggel bírjon”.17 Erre utal a H. T. I. R. 117. §, valamint a H. T. III. R. 30. § is, mely jogszabályhelyek egyértelműen meghatározzák, hogy alanyi oldalon végrendelkezési képességgel az a személy bírt, aki felserdült, azaz törvényes korát elérte, józan ésszel bírt és akaratát világosan érthető jelekkel képes volt kinyilvánítani. Ugyanezen körben a tárgyi (jószági) oldalt vizsgálva, az 1715. évi törvény 15., 27. cikkelye alapján megállapítható, hogy csak azon vagyontárgyak tekintetében volt helye végintézkedésnek, melyek a törvény alapján szabad rendelkezés alatt állottak. Ezen kitételt bővebben vizsgálva rögzíthetjük, hogy feudális jogunkban éles különbséget és elhatárolást tettek a szerzeményi, valamint az ősi vagyon között,18 il13 Uo. 14 Corpus Juris Hungarici 1608—1657. Bp. 1900. 387—389. old. Uo. 1657—1740. 485. old. 15 Szlemenics P.: i. m. 2. k. 141. old. 16 Uo. 17 Uo. 18 1848-ig a magyar vagyonjogot, s ennek megfelelően az öröklési jogot is áthatotta az ösiség jog- intézménye. Az ősiséget kezdetben a XVIII. századig csak az ingatlan vagyoni jószág szempontjából kellett figyelembe venni, ezt követően azonban az ősiség feudális intézménye rátapadt az ingóságokra is, melyek az ősi ingatlan jövedelméből kerültek megszerzésre. Ilyen körülmények között az ősiség jogi eszközének léténél fogva a vagyoni öröklési és örökítési lehetősége leszűkült a vérségnek megfelelő körre, azon belül is a származás fokozataira, szintjeire. 63
