A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 11. 1984 (Debrecen, 1984)
Tanulmányok - Ujlaky Zoltán: A Debreceni Kereskedelmi és Iparkamara gazdaságpolitikájának néhány kérdése 1919-1929
kiskereskedelem igényeinek kielégítésére különös figyelmet kellett fordítani. Legfeljebb 3 ezer P kölcsön adható 1931. december 31-ig. Ingatlan fedezet esetén 10% kamat, kézizálognál 11%, egyéb esetben 12%. A kamara felhívta a vállalkozó bankokat a Pénzintézeti Központtal való megállapodásra.^ 1929 októberére a pénzintézetek közül többen visszaléptek, s a kölcsön folyósítását nem vállalták. Debrecenben megindult a kölcsönfolyósítás. Jász—Nagykun—Szolnok megyében sok panasz merült fel, mivel a Tisza- vidéki Hitelintézet igen sok igénylőt visszautasított, akiknek nem volt kellő fedezete. A kamara megállapította: „Az esetből ... le kell vonni a tanulságot, hogy a sokat tárgyalt és emlegetett kiskereskedői kölcsön nem váltotta valóra azokat a reményeket, amelyeket éppen humanitárius szempontból az érdekeltség hozzáfűzött, mert hiszen éppen azok a kisemberek nem részesülhettek... a kölcsönben, akiknek arra a legnagyobb szükségük van.” Szabolcs és Szatmár megyében nem vállalkoztak a bankok a hitelakcióra a megállapított feltételekkel. Az elnökség azt javasolta a kereskedelemügyi minisztériumnak, hogy fogadja el a bankok kívánságait a kiskereskedői hitel folyósítása érdekében, mert Szabolcs és Szatmár megyében sok kereskedő kért hitelt. Az 1929. okt. 17-i közgyűlés az elnökség jelentését tudomásul vette, és a közgyűlés is felterjesztéssel fordult a miniszterhez Szabolcs és Szatmár megye hitelellátása ügyében.2'' A Debreceni Kereskedelmi és Iparkamara a magánkereskedelem és magánipar érdekvédelmére alakult, s ezen érdekek sérelmét látta a szövetkezetek tevékenységében. Már 1902-től kezdve állást foglalt a fogyasztási szövetkezetek ellen, s több ízben kereskedelmi üzletkörük korlátozását követelte. Az 1920-as évek közepén a szanálási válság, az üzleti pangás idején a kereskedők és iparosok különösen sérelmesnek találták a szövetkezeti üzletek és üzemek gazdasági versenyét. A szövetkezetek különféle állami kedvezményeket kaptak, s kivételes helyzetben voltak a magáncégekkel szemben. A magánkereskedelem és ipar a szanálási program terheiből többet volt kénytelen viselni, mint egyéb foglalkozási ágak, s így érhető, hogy a szövetkezetek fokozott versenye igen nagy izgalmat váltott ki a kereskedő és iparos körökben. Azt tartották volna természetesnek, hogy a hivatalos gazdaságpolitika azoknak az adózóknak az erősítésére törekszik, akiknek az adófizetési képességére számított. Ehelyett a kereskedelmi forgalom élénkítésére és az ipari termelés fokozására aránylag kevés intézkedés történt, ellenben úgy tűnt az üzleti köröknek, mintha az állami vezetés jószemmel nézné a legutóbbi években adott különféle támogatások által megerősödött szövetkezetek terjeszkedését. Debrecenben az iparos és kereskedő társadalom nagygyűléseken fejezte ki elkeseredését és erélyes akciót kezdtek a túltengéseknek a visszaszorítására. A debreceni érdekképviseletek szövetségbe tömörültek, amely egy Budapesten tartandó nagygyűlés szervezését kezdeményezte. A kereskedő és iparos érdekeltség tűrhetetlennek ítélte azt az állapotot, hogy az adófizetőknek olyan versenytársakkal kelljen küzdeniük, akik nem fizetnek adót, vagy csak igen keveset és ezeket a versenytársakat az állam támogassa. A kamarai elnöki ta- 24 25 24 Uo. 29/1929. sz. 25 Uo. 87/1929. sz. 87
