A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 9. 1982 (Debrecen, 1982)

Tanulmányok - Gyimesi Sándor: Vásárok és kereskedők Debrecenben a feudális kor végén

rülbelül kétötödük volt lókereskedő, a többi marhákat adott-vett. Nem egyszer természetesen, vegyesen is űzték mesterségüket. 1773-ban 56 volt a számuk, s adótételeik alapján forgalmuk a sőrésekével vetekedett. Az 1780-as, 1790-es évek hullámvölgye után a századforduló konjunktúrája náluk jelentős és tartós, kereskedelmi tevékenységük az 1770-es évekhez képest másfélszeresére nőtt. Különösen a lókereskedelem vigárzott: 1809-ben például egy első osztályú lókereskedő legelőbérét 100 forintban, egy első osztályú marhakereskedő legelőbérének duplájában szabták meg.40 Egy évtizedes virágzás után azonban ők is elveszítik jelentőségüket; az 1830-as évekből már alig néhányukat tartják nyilván az összeírások.

Ellenkező irányú tendenciát tapasztalhatunk a sertéskereskedőknél. Az 1780-as évekig csak egy-két tucat volt a számuk, s ezek is kis tőkével dolgozó kupecek inkább, mint tekintélyes kereskedők. Kereskedelmi tevékenységük az 1790-es évektől — az 1810-es évek átmeneti visszaesésétől eltekintve —, folyamatosan növekszik, s az 1840-es évekre korábbi forgalmuk közel dupláját bonyolítják le. Ekkor már körükben is elterjedt a sovány sertés felvásárlása és felhizlalása utáni továbbadása.41 Nem annyira a számuk, mint tőkéjük nőtt meg. Egy első osztályú sertéskereskedő adója 20 forintra, az 1770-es évekhez képest két és félszeresére nőtt, ami egy negyed osztályú kalmárénak felelt meg. Számolnunk kell azonban mellettük — s talán még inkább, mint a marhakereskedelemben —, egy saját tenyésztési tevékenységgel elegyedő, s így az adójegyzékek számára rejtve maradó kereskedelmi tevékenységgel is. Másként alig értelmezhető az a kortársi megfigyelés, hogy a legnagyobb sertéskereskedők maguk a debreceniek, akik között nem egy dúsgazdag ember található.42

Hasonlóan alakult a terménykereskedők tevékenysége, de méreteit tekintve többszörösen nagyobb arányokban. Az 1780-as évek elejéig csak néhány alkalmi „kapadozó” képviselte őket, olyanok, akikről az összeírások azt jegyezték meg, hogy ha pénzük vagy alkalmuk van, adnak-vesznek. Érdekes, hogy a századforduló konjunktúráját alig érzik, lassú növekedés után az 1810-es években nőtt meg számuk és tőkeerejük: 1812-ben 61 „kapadozót” írtak össze, összesen 561 forint adóval, ami akkor körülbelül egyharmada volt a kalmárokénak. Az 1820-as évek hullámvölgye után az 1830-as évek derekától lendült fel ismét tevékenységük, hogy azután töretlenül növekedjék. Az 1840-es évek második felében már közel másfélszázan voltak, összadójuk ezer forint felett volt. így a korabeli Debrecen legerősebb kereskedőcsoportját alkották. Első osztálybeli tagjaik a város leggazdagabb kereskedőivel voltak egy sorban, mutatva azt az átrendeződési folyamatot, amely Debrecen kereskedelmében végbement.

40 HBmL. IV. A. 1013/f. 1809.

41 Balásházy János: Debrecen mint van s jövendője. Db., 1844. 31. old.

42 Balogh István: A cívisek világa. Budapest, 1973. 82. old. Társalkodó, 1837.

14