A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 9. 1982 (Debrecen, 1982)

Források - Dávid Zoltán: Az 1692. évi összeírás forrásértéke

hajdú vagy nemesi helységnek mondta s lakosai között több esetben curiális nemeseket is felsorolt. A forrásértékelést megnehezítő adatok ezek, amelyek hozzájárultak közrebocsátójuk megtévesztéséhez, aki ezért nem látta szükségesnek kiegészítésüket vagy pontosságuk megkérdőjelezését. Pedig a későbbi helyzet ismeretében elképzelhetetlen, hogy Bihar megye e mai napig népes, csaknem teljes egészében református magyarok által lakott helységei 1692-ben vagy annak előtte oly mértékben elnéptelenedtek volna, mint ahogy az összeírás jelzi. Valami végzetes hiba csúszott be, különben egyszerűen megmagyarázhatatlan a helységek hirtelen újjáéledése, felvirágozása és jelentős népessége.

A harmadik járásban 21 lakott hely mellett 116 deserta helységet írtak össze, köztük számos olyan falut, amelynek néhány évvel később ismét szépszámú magyar lakosságáról tesznek említést a források. Ilyen Hegyközkovácsi, Jákóhodos, Nagyszántó, Pusztaújlak, Magyarkakucs, Telki, Pósalaka, Rév, Fugyivásárhely, Szőlős, Nyüved, Paptamási. Hiányzik az összeírásból Nagyvárad (egykorú alkotóelemeivel Várad Olaszival és Várad Velencével együtt), kimaradásuk okáról a kötet közreadója nem szól. Teljes pusztulásuknak nemcsak a Kamara odahelyezése mond ellent, nemcsak a váradi püspökség helyre- állítása és az új püspök, Benkovich Ágoston kinevezése, hanem a város gyors újjáéledése is, amelynek fő tartaléka csak az eredeti magyar lakosság lehetett. Mint sok más helységben, a város privilegizált helyzete szolgáltatott okot kimaradására, no meg leromlott állapota. Fél évvel súlyos ostroma után jutott volna eszébe tönkrement polgárainak megadóztatása?

Még több az elpusztultnak elkönyvelt helység a negyedik járásban (178), de az összeírt 47 település családfőinek száma sem érte el sehol sem a tízet. A központjaként első helyen összeírt Belényes mezővárosban 6 nevet soroltak fel, négy településen csak egyetlen egyet, 17-ben kettőt s a három „legnagyobb” helységben hetet-hetet. Valójában tehát nagy részüket nem is tekinthetjük falvaknak, egy-két családban 5—10 lakos nem alkothatott önálló községet.

Az emberemlékezetet meghaladó idő óta elhagyottnak, néptelennek nevezett helységekről szóló bejegyzések értékét az e járásban összeírt Sarkaddal kapcsolatban már elemeztük. Tegyük mellé Nagyszalonta példáját, amely ugyanott szintén a deserta községek között szerepel. Kiadatlan monográfiája17 szerint nemcsak saját egykori népességét mentette át a török utáni korszakra, népében helyet kaptak a határába olvadt szomszédos helységek (Andacs, Bagd, Barmód, Csegőd, Csömeg, Ebej, Erdősgyarak, Kölesér, Mezőgyarak, Mezőpanasz, Pata, Pataőssi, Pánt, Szil, Sziltarcsa, Vásári stb.) családai is. Lakossága 1658-ban elérte a 3600 főt, Evlia Cselebi házainak számát 2000-re becsülte. Lakottságát bizonyítja, hogy egy 1683. évi tanúvallomásban 16 polgárnak neve szerepel, tartós lakatlanságának pedig ellentmond, hogy 1693-ban lakói tornyos fatemplomot emeltek a Csegéd utcában, s 1695-ből már városi pecsétje is fennmaradt.

E két jelentős településen kívül később is magyar népesség lakta Körös- jánosfalva, Belényesújlak, Remete, Sarkadkeresztúr, Zsadány, Kötegyán, Me- zőgyán, Ant, Geszt, Árpád, Sályi, Tenke, Bélfenyér községet is — lakatlan voltuk tehát ezúttal sem bizonyított.

Elfogadhatatlan adatokat közölt az 1692. évi összeírás Bihar megye románlakta helységeiről is. Csaknem valamennyit a „deserta” kategóriába sorolták,

17 Madas István: Nagyszalonta népesedéstörténete. Bp., 1973. Kézirat.

125