A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 9. 1982 (Debrecen, 1982)
Források - Dávid Zoltán: Az 1692. évi összeírás forrásértéke
nincstelenek mozogtak, nekik végeredményben mindegy volt, de ők is csak akkor hagyták el szülőfalujukat, ha egy-egy módosabb parasztcsaládnál kedvezőbb munkát találtak és megteremthették fölemelkedésük alapjait, megépíthették házaikat és megszerezhették a föld műveléséhez elengedhetetlen állat- állományt. Ha pedig Bihar megye később oly népes alföldi mezővárosaiba és községeibe sehonnan nem várhatott jelentős számú magyar beköltözőt, népüknek 1692-ben is ott kellett élniök. Berettyóújfalunak 1784-ben már 3365, Nagy létának 2950, Kábának 3683, Nagyszalontának meg éppenséggel 5050 lakosa volt, annyi, mint a korabeli Besztercebányának és Lőcsének és több mint 29 szabad királyi városnak a 61 közül. Honnan jöttek volna ezek az emberek? Hogyan lett ismét az ország egyik legnagyobb városa Nagyvárad, amelynek Olaszival és Velenczével együtt 1784-ben már 10 532 lakosa volt, holott az ösz- szeírásban egyáltalában nem is szerepelt. Pedig legalább az összeírást elrendelő kamarai tisztviselőknek ott kellett lakniok! Az első járásban lakatlannak feltüntetett helységek közül magyar lakossággal éledt újjá (amint erre Mezősi Károly kötetének „Adattár” részében többször közöl adatokat), Csokaly, Érábrány, Monospetri, Bályok, Éradony, Széplak, Asszonyvásár, Érolaszi, Álmosd, Nagyiéta, Érsemjén, Piskolt, Értarcsa. Az összeírtak közül egyedül Diószeg népességének számbavétele tekinthető viszonylag pontosnak, 201 családjával messze népesebb valamennyi településnél (a többieké a 100 családot sem éri el). Valójában azonban ez a kivételesen gazdag névsor sem teljes, mert 1784-ben már 904 család lakta összesen 4055 főnyi népességgel. (Csaknem kivétel nélkül reformátusok, ami kizárttá tesz nagyobb betelepülést.) A többiekben ennél is jóval alacsonyabb az összeírt családfők száma a későbbi népességből visszakövetkeztethető értéknél. A jelentős mezővárosnak, Margittának például 44 összeírt családfője a 92 évvel későbbi 508 családnak még tizedét sem teszi ki. A 9 családfővel szereplő Köbölkútnak 1784-ben már 1715 lakosa volt, Fényes Elek szerint 1840-ben 96%-uk református magyar. De hogyan lett a mindmáig magyar lakosságú helységek közül Bagamér 11 családjából 1784-ig 260, Ottomány 12 családjából 243, hogyan képzelhető el, hogy Szalacson csak 11 család élt, 1784-ben pedig 471? Nem hihetünk Székelyhíd mezőváros adatainak sem, amely szerint 4 lakott portája volt, mert hisz az első népszámlálásban 506 családdal szerepel. A második járás élén, hajdú mezőváros megjelöléssel Kaba áll, de az ösz- szeírt családok száma csupán 26, holott 1784-ben 714 családban már 3683 lakos élt. Persze az összeírok is megjegyezték, hogy „absque omni alio tributo immune fuerat”, s ez esetben mindig gondolnunk kell az összeírás jelentős hiányosságaira. Ismét sorolhatjuk a később oly erőteljes magyar helységeket, amelyek e járásban is igen alacsony adatokkal szerepeltek. Közöttük Berettyóújfalu 53 családfője a legtöbb, a helység népesedéstörténetének írója azonban 1692. évi lakosságát 1800—2000 főre becsüli, vagyis már akkor 350—400 családot feltételez.16 A többi mezővárosnak: Nagybajomnak, Gáborjánnak, Konyár- nak, Hajdúbagosnak, Berekböszörménynek, Derecskének, Mikepércsnek, Sáránknak ennél is kevesebb lakosát írták össze, pusztaként szerepelt a későbbi magyar helységek közül Komádi, Mezősas, Biharkeresztes, Szerep, Dancsháza, Esztár, Tépe. Föltűnő, hogy az összeírás a járás több helységét privilegizált 16 Kováts Zoltán: A népesség története. In: Berettyóújfalu története. (Szerk.: Varga Gyula.) Berettyóújfalu, 1981. 152. old. 124
