A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 8. 1981 (Debrecen, 1981)
Tanulmányok - Bajkó Mátyás: Adalékok a tiszántúl iskolakultúra felvilágosodáskori történetéhez
aki a Czegléd utcában és Kis Pálné-ról, aki a Csapó utcán lakott. Igazat kell adnunk Mervó Zoltánnénak, aki a korábbi felfogással szemben arra az álláspontra jutott, hogy ezek az asszonyok nem nyilvános iskolai oktatók voltak, „ ... hanem inkább magántanítókként tevékenykedtek”.21 Ezt a felfogást igazolja az is, hogy az 1700. évi papmarasztási határozatban a városi tanács előírja: „Eleikbe kell adni Praedicator uraiméknak, hogy a szokás szerint a lányokat tanítsák, mert az idei elmulasztása nem is kicsiny defec- tus Ö kigyelmekben.”22 Eszerint a város ekkor a lányok tanítását a prédikátorok kötelességének tekinti, és meg is rója őket, ha azt elmulasztják; amint az az idézett jegyzőkönyvből kiderül. A XVIII. század eleji források arról tanúskodnak, hogy az első időszakban a lányok tanítása az egyházi nevelés keretében folyik. De az is bizonyosnak látszik, hogy a „deák asszonyok”, az ún. „privatus praecepto- rok”-hoz hasonlóan — nyilvános iskolákban, vagy ahogyan Debrecenben nevezték: „utcai iskolákban” tanították a lánygyermekeket. Ezeknek az iskoláknak első átfogó rendezésére 1708-ban került sor. Ekkor ugyanis a városi tanács a nevelők részére egységes testületet: „Tanítói Társaság”-ot hozott létre, melynek működését egy jól kidolgozott szabályzattal (Regula) biztosította. Mivel ennek a Regulának egyik pontja a korabeli lányiskolái tanítók fizetségére, természetbeni járandóságára vonatkozólag nagyon tanulságos szabályai vannak, az idevonatkozó pontot idézzük: „1 leánygyermektől 2 forint 50 pénz, egy szekér fa, 1 véka búza, vagy ahelyett 50 pénz, akik szegények, azoktól kevesebbel is megelégedjenek, hogy az ilyeneknek fogyatkozott állapotjuk miatt a leánygyermekek tanítása meg ne csökkenjék és fogyatkozzék”.23 Ebben a korban viszont már nem lelkészek, hanem világiak, tanítók és tanítónők végzik az oktató-nevelő tevékenységet. A Tanítói Társaság első ülésén az alábbiak vettek részt: Szatmári Ferenc, Verebélyi István, Váczi János, Dobnai Pál István, Bakó György, Török István, Bíró Jánosné, Szabó Mihályné, Nagy Jánosné, Kun Katalin, Szilágyi Jánosné, László Katalin és Tóth Sámuelné. Összesen tehát 13-an voltak az alapítói ennek a céhszervezethez hasonló testületnek. A század közepén már minden városrésznek külön tanítója volt, akik a lányoknak írást, olvasást, számolást, egyházi éneket és vallást tanítottak. A lányiskolák tanítóinak Instrukciója szerint „ ... a tanítást minden reggel énekléssel, zsoltárokkal, könyörgéssel kezdték, azzal a megfogalmazott céllal, hogy az iskola egyben az Isten háza legyen. E könyörgés után olvasás következett a bibliából, majd annak kérdések alapján való feldolgozása. Az olvasás után valamely rövidebb rész könyv nélküli megtanulása következett — egy rész délelőtt, egy rész délután — míg a tanítás berekesztésekor ismét egyházi énekekeket énekeltek.”24 Ezt a tanítási menetet 21 Mervó Zoltánné: A leányok iskolai oktatása Debrecenben a polgári forradalom előtt. In: liajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve I. (Szerk.: Gazdag István) Db. 1974. 27. old. 22 Uo. 23 Varga Miklós: A debreceni utcai református elemi iskolák története. Db. 1942. 28— ' 29. old. 24 Lakatos János: Debrecen alsófokú iskoláinak kibontakozása, különös tekintettel az utcai leányiskolák kifejlődésére a 17. és 18. században. Bölcsészdoktori értekezés. Db. 1977. 8. old. 12
