A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 8. 1981 (Debrecen, 1981)

Közlemények - Makkai László: Puritánok és boszorkányok Debrecenben

a puszta szóbeli bevallást, sem a mágikusnak tetsző cselekedetet, mint láttuk, önmagában nem tekinti Nógrádi döntőnek], 3, magaviselése embernek, mely egyez a varáslóknak erkölcsével [itt alighanem a báj itallal előidézett paráznaságra céloz], 4, az élő bizonyságok, melyek látták a varásló ördön- gösnek sok babonáit és szemfényvesztő cselekedetit, 5, a hírben keveredett varásló személyeknek házokhoz való járás, kiváltképen ha étszakának idején vagyon, 6, a több varáslók vádolása, 7, a nappali istentiszteletnek, a sakramentomokkal való élésnek, a szent gyülekezetnek megutálása és attól bocsúvétele embernek, 8, ha megbizonyosodik a személyről, hogy másokat a boszorkányságra csalogatott, 9, az Isten munkáinak megutálása, az Igének, könyörgésnek, buzgóságnak, és ha rend felett való cselekedetekkel igyekezett másokat Istentől elvonni.” S itt következik egy megjegyzés: „Nota bene: mindazonáltal nem kell azokat a dolgokat hinni e rút dögök felől, amelyeket hallunk, 1, mert igaz csudákat nem cselekedhetnek, hanem csak csudálkozásra méltó dolgokat, 2, a Sátán cselekedhetik rendkívül való dolgot, de soha nem természet felett való dolgot, mert ezt Isten cselekedheti, Deus est author naturae, ergo Deus hoc facit, ha a Sátán esőt, szélvészt és villámlásokat támaszt, Isten engedelméből vagyon, mert az Úrnak munkái ezek” (182—184.).

A boszorkányság valóságát és ördögi voltát Nógrádi nem tagadhatta, mint ahogy európai kortársai sem tagadták. De tudatában volt annak, hogy a boszorkánypörök indítóokai többnyire oktalan félelmek és rosszhiszemű rágalmak. Az oktalan félelmet akarta azzal eloszlatni, hogy a Sátán nem egyenrangú ellenfele Istennek, hanem akaratlanul is szolgája, tehát a hívőknek nem lehet ártalmára, továbbá, hogy a boszorkányok nem cselekedhetnek hatékonyan, hanem csak látszatokat kelthetnek. A rosszhiszemű rágalmakat azzal igyekezett fékezni, hogy csak a varázslás önkéntes bevallását és tanúk által való nyilvánvaló bizonyítottságát szabad a boszorkányság ismérvének tekinteni. Ezt viszont minden jel szerint patologikus állapotnak tudta be („megromlott eszelyősség”, 173., „értelemnek elhanyat- lása” 182.), amiben a boszorkányság számos önkéntes vállalását ismerve, sokban igaza is volt. Leginkább méltánylandó megnyilatkozása azonban a körültekintő vizsgálatra és a felelőtlen rágalmazás elkerülésére való felhívása volt: „Intő hasznunkra szolgál minekünk a dolog. Két rendbeli emberek intenek, 1, a magisratusok, hogy az első karban levő jelekre mindjárt ne sententiázzanak, törvényt nem ondjanak, mivel elégtelenek és csalható jelei a varáslásnak. De a másik rendben való jeleket is igen megcirkálják, hogy valamiképpen a bizonyságok után meg ne botránkozzanak... 2, intetnek minden rendek, de főképpen a vásott, rossz, engedetlen ifiak, kik minden beszédekkel az undok boszorkányságnak szitkát szórják és forgatják; nem kell ennek úgy lenni, mert Isten nem a tisztátalanságra, hanem a tisztaságra hívott minket” (187.).

A XVII. század végétől kezdve szaporodó debreceni boszorkánypörök enyhülő ítéletei nem utolsó sorban annak a gondolkozásnak tulajdoníthatók, amelyet Nógrádi és puritán társai hatásosan képviseltek.

128