A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)
Tanulmányok - Bíró Lajos: Képzőművészeti szervezkedés Debrecenben 1945-1949
absztraktok és a velük vitázók közötti ellentét mind élesebbé vált, főleg 1947- től, mikor a kommunista párt kultúrpolitikai vezetése a korábbihoz képest határozottabban állt elő a realizmus normáinak igényével. Az absztrakt vitát végül is „nem az érvek döntötték el, hanem a dogmatikus kultúrpolitika adminisztratív beavatkozása. Az absztrakcionizmus 1948-tól tilossá vált.. ,”92 A második mozzanat: az 1949. október elsején, a Nemzeti Szalonban megnyílt — a többi népi demokráciában is már vagy majd sorrakerülő — szovjet festmények kiállítása volt. A felszabadulást követő évek gomolygó-kavargó művészeti élete után e kiállítással kezdődött az a „gyökeres fordulat”, ami a szocialista realizmusnak, mint — „elviségében tételes szigorúságé” — stiláris mércének közel négy éves egyeduralmát hozta, amely másod-, harmadkezű elvárásaiban a naturalista kompozíciós eszközöket, a fényképszerűséget, a témát, az irodalmiasan megfogalmazható és megfogalmazott képi mondanivalót tette a művészeti gyakorlat fő szempontjaivá. A harmadik mozzanat: a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének megalakulása 1949 őszén, amely szintén gyökeres változást jelentett az előzőekhez képest. A sok kisebb-nagyobb budapesti egyesület megszüntetésével, és 1950 tavaszán a Szabadszervezetnek a Művészeti Dolgozók Szakszervezetébe való beolvadásával, a Szövetség mint egyedüli egyesület — megalakulásától a mai napig — fogja össze a magyar képzőművészeket93. A hatalom átvétele utáni időkben ezek a fejlemények jelzik, hogy beléptünk abba a korszakba, melyet a személyi kultusz, a dogmatikus politika időszakának nevezünk. Különös idő volt ez. Gyorsan követték egymást az események, gyorsan változtak az idők, és a valóság tényleges csodákat is produkált ezekben az években. Talán soha olyan odaadó lelkesedés, tanulási vágy, olyan „mássá válni akarás” nem volt még a magyar társadalom széles rétegeiben, mint ekkor. És ez nemcsak a ránk maradt statisztikai számok mutatós igazsága, hanem a társadalmi valóság tényei szerint is igaz. A meginduló átalakulás, az új társadalom ígérete magával ragadta mindazokat a művészeket is, akik akarták a szocializmus felépítését. Az új eszmék vállalását képzőművészetünk legkiválóbb tehetségeinek hozzájárulása szavatolta. Elkötelezettségük a szocializmusnak semmiképpen sem volt mellékes momentum, mégha a jó alkotások mellett igen gyakran kétséges kvalitású művek is szolgálták azt. Elhitték és vállalták a sokat hangoztatott politikai jelszavakat — az osztályharc élesedésének teóriáját —, és a személyi kultusz önkényének kibontakozása is csak döbbenetét, elbizonytalankodást és tartózkodást váltott ki. Majd a művészeti életben mindinkább „elburjánzott erkölcsi terror — ami legtöbbször fojtogató kritikai támadással, vádaskodással kezdődött, és szinte kivétel nélkül elítéléssel, nyilvános megbélyegzéssel, önkritikára kényszerítéssel végződött —, eleve kiváltott egy elvtelen alkalmazkodást.”94 A társadalmi-hatalmi-politikai változások és kultúrpolitikai következményei mindinkább érezhetővé váltak a debreceni művészeti életben is. Egy ilyen következménynek érezzük a csoport 1948. decemberi közös kiállításáról szóló két kritikát is, amelyekből az derül ki, hogy alig van már ekkor képzőművész Debrecenben, aki így vagy úgy ne a szocialista realizmusnak, „annak a bizonyos optimista művészetnek” a lehetőségeit kutatná, ígérné. De az is kiderül, hogy a témában ugyan már kevésbé, de a „hogyan” kérdése körül még igen 92 Lásd 35. sz. jegyzet. 165. old. 83 Szerkesztőségi cikk. Szabad Művészet, 1949. 9—10. sz. 504. old. 94 A magyar demokrácia története 1944—1962. Bp. 1978. 208. old. 93
