A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 7. 1980 (Debrecen, 1980)
Tanulmányok - Bíró Lajos: Képzőművészeti szervezkedés Debrecenben 1945-1949
nagy, veszélyesen nagy volt a bizonytalanság. Ugyanis, amíg az egyik kritikus Balla Lászlóban látta „a népi, szocialista realizmus egyik legkomolyabb magyar ígéret”-ét95, s a másik kritikus ugyanezt „jövőbe mutató”96 képe alapján Holló Lászlóról is feltételezte, ezzel a „hogyanéban — különösképpen annak művészi minőségeit tekintve — egymástól távoli, sőt egymással soha nem találkozható utakat jelöltek meg, mely az alternatíváknak olyan széles skáláját foghatta közre, melyben a kontraszelekció lehetősége is bentfoglaltatott. — (Ami a későbbiekben, ha rövid időre is, beigazolódott). A bizonytalanság, és az ebből való kiút keresése érződik Menyhárt József nyilatkozatában is, melyet a Tiszántúli Néplap cikkében olvashatunk: „Többször beszélgettünk Babával a szocialista realizmusról ... s arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a szocialista realizmust nem lehet témához kötni. Az embernek önmagának kell szocialistának lenni, s akkor ez kétségtelenül meg fog érezni minden művén. Az aztán már más kérdés, hogy ilyenkor az ember természetszerűleg fordul a közösség felé.. .”97. A „mit” és „hogyan” fessünk bizonyossága a szovjet festmények budapesti kiállításakor nyert tanulságok révén vált „egyértelművé” a debreceni csoport életében is. A kiállítás hatását tükrözik az 1949. őszi, téli csoportgyűlések jegyzőkönyvei, és amíg az előző évek dokumentumaiból alig-alig tudunk meg valamit a csoport egészének vagy bármely tagjának művészi eszményeiről, úgy e mostaniaknak mindinkább központi témája az új realista eszmény és stílus elsősorban önmagukra vonatkoztatott problémái. Szemléletesen foglalja ezt össze a csoport 1949. évi működéséről szóló beszámoló, amelyet Menyhárt fogalmazott meg. A beszámoló érvelésének egész tónusa sejteti, hogy milyen változásokkal kell számolnunk a debreceni képző- művészeti életben 1949-et követően, ezért majdnem teljes egészében idézzük: „Ha az elmúlt év munkáját teljesítményét mérlegeljük, be kell vallanunk, hogy nem produkáltunk annyit, mint amennyit kellett volna. Mi volt ennek az oka? Hivatkozhatnánk más irányú nagy elfoglaltságunkra, anyaghiányra, betegségre, taglétszámban való megkisebbedésre ... Tény, hogy ezek az okok hozzájárultak ahhoz, hogy az elmúlt évben csak két kiállítást rendeztünk. Január 30-án a Népnevelési Központ helyi vezetőségének rendezésében a Szabadság-telepi MDP kultúrtermében, amely kiállítás szervezési hibák folytán nem volt kielégítő. December 21-én a Déri Múzeumban Sztálin elvtárs 70-ik születésnapján rendezett nagy kiállítás keretén belül egy teremre való anyagot állítottunk ki, amely kiállításnak nagy erkölcsi sikere volt. Itt kell megemlékezni arról, hogy a debreceni csoport, annak főleg pedagógus tagjai munka- közösségben nagyszerű teljesítményt nyújtottak a sztálini és az ezt megelőző Szabad Kína kiállítás megrendezésében. Éppen ezek az eredmények mutatnak rá arra, hogy az elmúlt évben többre is tellett volna erőnkből, azonban — merjük megvallani őszintén — nem láttuk egészen tisztán feladatainkat. Nem lehet most itt célunk, hogy eszmei, ideológiai kérdéseket tisztázzunk, azonban mégis rá kell mutatnunk arra a fontos tényre, amire Rákosi Mátyás elvtárs hívta fel figyelmünket. Ő mondotta: »A kultúrfronton olyan rések tátonganak, amelyeken keresztül a régi reakció és a nyugati imperializmus kényelmesen érvényesítheti befolyását.« E réseket csak úgy tudjuk beépíteni, ha tudatára jövünk annak, hogy művészetünk nem lehet öncélú, hanem tudatosan hozzá kell 95 Kádár Zoltán kritikája a Szabad Művészet számára. 1948. december 19. DDMA. (Kézirat.) 96 Egy tál alma. Az új művészet nyomában. Tiszántúli Néplap. 1948. december 12. 97 Uo. 94
