A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 4. 1977 (Debrecen, 1977)
Tanulmányok - Béres András: A Hortobágy ipari létesítményei
szerint :2 „Mindenki előtt ismeretes tény, hogy a debreceni gazda csak kényszerűségből legeltet a Hortobágyon, mert földjét a küszöbéig felszántja. De kényszerűségből legeltet ott a debreceni gazda már azért is, mert azon a legeltetésen haszna nincs. Az ott legelő jószág sem csontra, sem húsra nem termel, csak az időt tölti, s mire ősszel a legelő elfogyott, elfogyott a jószág is.” Van azonban hova mennie, s addig sem kényszerül máshol termett szálas vagy szemes takarmányra. Próbálkozások és kísérletek követik egymást kisebb-nagyobb eredménnyel s ha lassan is, létesítmények egész sora szolgálta az állattartás jobbítását, a haszonvétel lehetőségeinek keresését. Egyszer a Tisza szabályozásával elejét igyekeztek venni a jószágot évről évre sújtó betegségeknek, de ezzel a talaj termőképességét rontották, máskor csatornázásra, öntözésre törekedtek, hogy a korábbi lehetőségek egy részét legalább visszanyerjék. A kultúráltabb környezet biztosításához elengedhetetlen létesítményeket, központokat hoztak létre Ohaton, Mátán, majd Halastón, Borsóson, Szásztelken, Kungyörgyön, s hozzá a jobbítás reményében ipari létesítmények megvalósításának gondolatával is foglalkoztak.3 Hortobágyi vízimalom Debrecen város malomiparában, a száraz-, szél- és vízimalmok között is igen jelentős helyet foglal el a hortobágyi vízimalom, amely a város külső területeihez kapcsolódó lakosság fontos élelmiszer-ellátásában komoly szerepet töltött be. A hortobágyi vízimalom, a mogyorósi és újgáti vízfolyások mellett épített vízimalmokkal együtt a királyi kisebb haszonvételek jogkörébe tartozott.4 5 A város sok más egyébbel együtt ezeket is bérlet útján hasznosította, míg az egyéni gazdálkodásban működő malmok felügyeletét biztosította. Új malmok építését mindig engedélyhez kötötte, de a helyi ipar fejlődését általában segítette. A hortobágyi malom először V. László király 1453. február 5-én kelt adománylevelében fordul elő, amelyben Chec és Zám pusztákat a Hortobágy vizén levő malommal együtt Bajoni Istvánnak, valamint fiainak és Geche Györgynek és fiának, Sebestyénnek adományoztza.3 Itt feltehetően a Zámi- fokon levő vízimalomról volt szó, amely a községgel együtt elpusztult. Ezt követően hosszabb ideig nem hallunk a hortobágyi vízimalomról, míg Domonkos Márton főbírósága idején az új vízimaion helyét a csárdától délre mintegy 3,5 km-re szemelték ki a Hortobágy folyó bal partján. Építése, gát-, csatorna- és zsilipkialakítással együtt 1739-ben kezdődött, s bár 1743. szeptember 4-én még Maróthy György tanácsnok jelentése szerint a malom gátjához szükséges anyagok beszerzéséről és a gátépítésről intézkedik a tanács, ez évben már egy kővel megindították az őrlést. 1772-ben történt revíziója után és 1777 augusztusában 7—8 lábbal történt lejjebb helyezését követően három 2 HBmL. IV. B. 1409/e. 1906. dec. 7. 3 Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete. Db. 1914. Zoltai Lajos: A Hortobágy. Db. 1911. Béres András: Debrecen város legelőgazdálkodása a Hortobágyon a XIX. sz. elején. In. A Hajdú- Bihar megyei Levéltár Évkönyve I. (Szerk.: Gazdag István) Db. 1974. 159—190. old. 4 Komoróczy György: A reformkori Debrecen. A Hajdú-Bihar megyei Levéltár közleményei 6. sz. Db. 1974. 100. old. 5 HBmL. IV. B. 1021/a. Meo 34. Herpay Gábor: Nemes családok Debrecenben, Db. 1925, 158. old. 6
