A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 4. 1977 (Debrecen, 1977)
Tanulmányok - Gazdag István: Iparstatisztikai kérdőívek 1847-ből
köszörűs, kásacsináló, pecsenyesütő, ételfőző, kenyérsütő, sertéskopasztó, lúd- kopasztó.7 A debreceni ipartörténet fontos forrásaként tartjuk számon a magisztrátus által összegyűjtött, illetve kiegészített jelentéseket a céhes iparosok élet- és munkakörülményeiről, a kor iparának színvonaláról. A debreceni céhes ipar történetére vonatkozó szakirodalom a fenti kérdések egy részére már választ adott. A jelentésekből azonban néhány olyan területre is nyerhetünk információt, amelyek eddig nem kaptak megfelelő figyelmet: a céhmesterek kereseti viszonyai, kiadásainak részletes leírása, a termelési folyamat és az éves termelési eredmények, a nyersanyag beszerzésének a termelés egész menetét befolyásoló sajátos körülményei, az értékesítés gondjai és mechanizmusa, végezetül a céhek javaslatai a céhes ipar felvirágoztatására, a gazdasági-társadalmi élet megreformálására. A céhek és társaságok — egy része által — beküldött jelentések a magisztrátus kiegészítése ellenére is több válasz esetében hiányosak, a pontatlan adatszolgáltatás miatt használhatatlanok. Nincs tehát arra lehetőségünk, hogy a levéltár birtokában levő jelentésekből a debreceni céhes ipar egészére összefoglaló elemzést és értékelést adjunk. Csak az a megoldás kínálkozik, hogy az egyes céhek helyzetét és rajtuk keresztül a debreceni céhipar egészét, a saját maguk által megadott adatokkal, állásfoglalással jellemezzük. Az elemzéshez kiinduló pontot kínál azoknak a szerzőknek az értékelése, akik a XIX. századi debreceni céhes ipar helyzetének általános jellemzésére vállalkoztak. Eperjessy Géza a szabad királyi városok céhfejlődésének 1848 előtti évtizedeit vázlatosan vizsgálva három csoportot alakított ki: — az első csoportban a céhes fejlődés a XIX. században is tovább tartott (Debrecent is ide sorolta), — a második csoport városaiban a céhes szerveződésnek stagnálása vagy lassú visszafejlődése következett be (pl. Győr, Pécs), — a harmadik kategóriában bekövetkezett a céhrendszer rohamos bomlása (pl. Sopron, Kőszeg).8 Komoróczy György a kérdés egyik alapvető tanulmányában9 figyelmen kívül hagyta a fenti típusokat — még Debrecen vonatkozásában sem említett — de részmegjegyzései, illetve a következő mondata, amelyet a negyvenes évek eseményei alapján fogalmazott meg: „a feudalizmus céhes termelése — egyes ágazatoktól eltekintve — elérkezett haldoklásának időszakához”, vitatni látszik Eperjessy jellemzését. Szűcs Ernő átfogó jellegű tanulmányában a debreceni céhek hanyatlásának több jellemzőjét mutatja ki a reformkorban, de a céhek hanyatlását tárgyaló részt „A kapitalista üzemi formák kialakulása” c. fejezetben tárgyalja.10. A debreceni céhes ipar monografikus feldolgozásának hiánya miatt nem végezhetünk minőségi összevetést (termelés, mesterek vagyoni állapota, külső piacokon való szereplés stb.) a céhek történelmének különböző korszakai kö7 Valószínű, hogy minden céh, illetve társaság megküldte jelentését a magisztrátusnak, azonban ezek egy része elkallódhatott. HBmL. IV. A. 1013/I./f. 8 „Debrecenben... az országnak Pest és Buda után legnagyobb ipari városában ahol számos céhen kívüli iparágat találunk, 16 szabadalmat újítottak meg.” Eperjessy G.: i. m. 52—55. old. 9 Komoróczy György: A debreceni céhes ipar reformkori helyzete (1820—1848) In: DMÉ. 1921. 1921. 145—169. old. 10 Szűcs Ernő: Debrecen ipara az abszolutizmus korában. In: Debrecen iparának története. (Szerk: Ránki György) Db. 1976. 59—73. old. 21
