A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)
Béres András: Debrecen város legelőgazdálkodása a Hortobágyon a XIX. sz. elején
holdnyi területet kilenc járásban a gulyák, ménesek, sertések, kos- és juhnyá- jaknak biztosítja. Tisza-szabályozási költségek fejében 34 291 frt. 19 xr-t vet ki a legelőterületek holdszámának megfelelően a legelő jószág aránya szerint. Az új rendszabályt a nélkül hozta a tanács, hogy a közlegeltetésben jogosult valamennyi birtokost, vagy legalább minden utcából e célra meghívott küldötteket megkérdezte volna, hogy a birtokosság véleményét, akaratát előre megismerje. Nehézményezik, hogy a birtokosokat nagyon is érdeklő rendszabály hivatalosan nem került nyilvánosságra. A tanács ez által az óvástól és felszólalási lehetőségtől megfosztotta a polgárokat, akik csak a tanács tagjain keresztül értesültek az időközben történtekről. Az eddigi rendszer a kérdés elintézését, hogy ki mennyi jószágot legeltethet, a városi hatóságra bízta. Most az egész Hortobágy vidék, a kilenc gulya, egy ökörcsorda, a kosnyájak, magyar és birkajuhtartók felügyelő gazdáinak, tehát mintegy 20-25 személynek szabad rendelkezésére állnának a nélkül, hogy a jogosultakat a rendszabályok védenék. A rendelkezésből kitűnik, hogy a legeltetési jogot másra átruházni sem pénzért, sem barátságból büntetés terhe mellett nem lehet, ezért jogát csupán az élvezheti, aki saját jószágával képes azt kihasználni. A sérelem abban jelentkezik, hogy amikor a nagy többség sok akadállyal találkozik, az újabb rendszabály szerint a felügyelő gazdák annyi jószágot bocsáthatnak a polgárság közös földjeire, akik helyettük fizetnek, és annyi földet kaszáltathatnak, hogy ingyen nyaraló állataikat a kaszálókon nyert szénából ingyen ki is teleltethetik. Ezért sürgetik a polgárság számára sérelmes, újonnan hozott szabályzat visszavonását a 910 aláírással megerősített beadványban, amelyre válasz nem érkezett. Hortobágyon a 40 000 holdas legelő, több évtizedes tapasztalat alapján másfél holdat számítva egy felnőtt, azaz számos marhára, eltarthat 26 666 darab nagyjószágot, vagy a debreceni és szomszédos vidéki gyakorlat szerint öt darab sertést, vagy juhot véve egy nagyjószág számba 133 330 darab kis jószágot. Ha ennél kevesebb legel azon a földön, a felesleg jövedelem nélkül vesztegetődig ha több, akkor a jószágtartást a legeltetők maguk rontják meg. Bármelyik hibát követik is el a legeltetők a legelőgazdálkodás kárára hibáznak, s vagyonuk romlását segítik elő. A debreceniek ebben az időben mindkét hibát elkövették. A legeltetés rendszere ugyanis hatóságilag olyan alapra került, hogy ha minden jogosított kihajtaná barmait, amelynek nyaraltatására jogosult, közel háromszor annyi jószág menne a közlegelőre, mint amennyinek táplálására az elegendőnek mondható. Ha egy szép tavaszon ez a megengedett jószágszám, mintegy 75 293 jogosult nagyjószág rázúdulna a Hortobágyra, a legnagyobb zavar keletkezne, mert e roppant mennyiség egy pár hét alatt leélné a mezőt, s a továbbiakban valamennyit az éhenpusztulás veszélyeztetné. Ügy akarják ennek elejét venni, hogy a rendszabály szerint legeltetési jogát mindenki csak a saját jószágával használhatja, azt másra pénzbírság és polgári becsületvesztés terhe mellett át nem ruházhatja. Ez az intézkedés a gyakorlatban egy másik hiba forrása, nevezetesen az, hogy a legelőföldek nagy része üresen marad, s a kevésszámú állat a másik, jelentős részét haszon nélkül legázolja, letapossa, még akkor is, ha az adatokból világosan kiderül, hogy a XIX. sz. közepén a szarvasmarha és ló öt évről - öt évre fogyatkozik, a sertés és juhállomány gyarapodik, sőt megkétszereződött. A hortobágyi közlegeltetésnek a XIX. század közepére jellemző állapottal ellentétben 1820-ig a teljes jogegyenlőség volt jellemző. Debrecen Város 166
