A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve 1. 1974 (Debrecen,1974)

Béres András: Debrecen város legelőgazdálkodása a Hortobágyon a XIX. sz. elején

Tanácsa 1820. február 25-én hozott határozatával úgy döntött, hogy azok a polgárok, akik béresföldjeiket megváltották, minden fizetéstől mentesek lesznek. A földet nem váltott polgárok pedig, akik lóval, szekérrel szolgálnak, vagy ha csak kaszálót váltottak, minden darab marhától 30 xrt fizetnek váltó cédulában, a lóval, szekérrel szolgáló nem polgárok egy váltó forintot, a nem polgárok, sem szolgálatot nem teljesítők, hanem kupecek darabonként egy frt. 30 xrt fizetnek. Juhtól és sertéstől felényit tartoztak fizetni darabonként. Ez a szabály tíz év alatt azt eredményezte, hogy a legelőket túlságosan kizsákmányolták, s 1830-ra már megszorító intézkedést kellett érvénybe léptetni, amely szerint a semmiféle föld váltásában nem részesülők továbbra is a legmagasabb bért fizetik. Ez a bér azonban csak 240 db szarvasmarháig, vagy 1200 db juh és sertésszámig terjed, mert aki még ezen is túl megy, az minden darab szarvasmarhától egy frt-ot, juh és sertés után 30 xrt tartozik ezüstben fizetni. A megújított szabályzat 1836-tól 1850-ig volt érvényben, de a legeltetési rendszer 1861-ig tartotta magát.

A gazdatársadalom a legeltetési rendszabály gyökeres megváltoztatására, javítására törekedett. A Helytartó Tanácshoz írott beadványában az igazságérzet és jóakarat alapján kívánták elérni, hogy a közlegelőre ne mehessen több jószág, mint amennyit az gyarapítva eltarthat, azaz 26 666 db. A megszabott kulcs alapján arányosan kell a kihajtandó jószágot felosztani, de a megszabott mennyiségnél egy darabbal sem lehet több, mert egyébként a tenyésztés kerül veszélybe. Aki viszont saját jószágával nem kívánja jogát érvényesíteni, az a haszonvételt adhassa át másnak, de a Tisza-szabályozási és más adóterheket mindenki arányos illetéke után viselje. Olyan intézkedéseket tegyen a Tanács, amelyek a fejlődés nyugodt lehetőségeit biztosítják. A vegyes gulyák és ménesek helyett tehén, szűz és tinógulyákat állítson, hogy a szaporulat nemesítése biztosítva legyen. Anya, szűz és heréit méneseket létesítsen, járó és húzó ökörcsordákat állítson, a legelőterületet kutakkal és itatóvályúkkal bőven ellássa, a pásztorok a jószágra nagy gondot fordítsanak, jogát mindenki élvezhesse, a legelő üresen ne maradjon, túl ne terhelődjön, az eddigi állatlétszámot ne csak fenntartani, de tovább növelni lehessen.

Elég bonyolultnak tűnik a legelőgazdálkodás állapota, de látszik, hogy Debrecen városa, a debreceni polgárok nyomására gyakran foglalkozott e jelentős kérdés megoldásával, ami többféle próbálkozás után is mindig visszatérő gondot jelentett. A XVII. század közepétől kezdve gyakran találkozunk különböző rendelkezésekkel, amelyek a legeltetés rendjét szabályozzák. A XVIII. század harmadik negyedének végén már kialakult a legeltetési rend, de a legeltetést szabályozó rendelkezés még nem volt. Annyi mindenesetre már tény, hogy a hortobágyi pusztán csak az legeltethetett, akinek legeltetési joga volt.42

A város a gazdasági élet alakulását 1774-ben szabályozta először, de sem a belső, sem a külső legelőkre vonatkozóan hivatalos állásfoglalását nem rögzítette. Találkozunk ugyan 1818-ból is különböző rendelkezésekkel, de még 1836-ban is csak olyan határozat született, amely megszabta, hogy minden nyilas föld után 10 darab nagy és 50 darab kis jószág hajtható ki fizetés nélkül. Ezt a rendelkezést 1839-ben azzal toldották meg, hogy a Tanács határozatilag kimondta, hogy a legeltetőnek a város közönsége tagjának kellett lennie, „a város közönsége tagjainak, valamint eddig, úgy ezután is az tekintetik, aki Debrecen városában telket és házat tulajdonjogban bir". A korábbi idő szokásjogához viszonyítva nagyon fontos és meghatározó értékű e határozat, amely

167