Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1915
26 — amelyet dicső emlékű nagyatyja hősként forgatott vala az 1843- 49,-i szabadságharcunk diadalmas küzdelmeiben, majd pedig az Olaszországgal vívott véres csatáinkban. És Lulus meghalt. De nem. Jól és bölcsen mondja nagy költőnk: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élete kincsét . . .lil) És Lulus élete legszebb éveinek, élete virágzó ifjúságának, élete valódi aranykorszakának, melyben szíve-lelke telve volt ábrándokkal, eszményekkel, tervekkel, égbe törő ideálizmussal, ezen dús kincseit csakugyan milliókra: a hazára, az európai kultúrára s végső elemzésben a művelt emberiség millióinak javára költötte. És így — mint Perikies mondotta — a közjóért feláldozván életét, magának halhatatlan dicsőséget és a legszebb sírt szerezte, nemcsak itt, ahol nyugodni fog, hanem mindenütt, ahol dicsősége fenmarad, amelyet valahányszor beszéd vagy tett alkalma kínálkozik, örökké fognak emlegetni. Mert jeles embereknek temetőjük az egész világ és nemcsak hazájukban jelzi oszlopok felirata, hanem idegen földön is él íratlan emlékezetük nem köveken ugyan, de az emberek szívében. S minő szép, felemelő és példás volt Lulus előkészülete a halálra! Szemtanúk írták meg a szülőknek, hogy a végzetes napot megelőző reggel szokásos búzgóságával gyónt és áldozott,— szóval, minthacsak őrzőangyala sugalta volna, halhatatlan lelkének mennyei jussát biztosította s ezen magasztos tudattól áthatottam derülten s szinte azt mondanám, vágyakozva és epedve indult meg legvégső útjára. A katona, ha föllebbvalója elé megy raportra, egészen tiszta ruházatban jelenik meg előtte. És Lulus a seregek Ura, a századok halhatatlan Királya elé állott raportra s az Ür bizonyára szeretettel ölelte magához az ő ifjú harcosának teljesen tiszta, makula nélkül való lelkét. Mintha hallanám az írás gyönyörű igéit: „Istennek tetszvén, kedvessé lett és a bűnösök között élvén, elvitetett. Elragadtatott, hogy a gonoszság el ne változtassa értelmét, vagy hogy a tettetés meg ne csalja az ő lelkét. Rövid időn vége lévén, sok időt töltött be; mert kedves volt Istennek az ő lelke, ezért sietett 1) Arany J., Széchenyi emlékezete. 1) Bölcseség könyve, IV. 10—14,
