Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1914

különösnek tetszett nekem ez az egész hazatérés, mintha a háború kezdete óta hosszú századok teltek volna el, mintha valami nagyon messziről: az operencián túlról tértem volna meg, s mintha egy nagy álomból felébredve, egyszerre csak ott vagyok a régi kedves helyeken.“ Majd amidőn hazulról való válását vázolja: „Oly nagy az áldozat, amit a borzalmak eme napjaiban az anyai szivek hoznak, hogy azt csak egyedül e nagy, szent dolog teheti indokolttá: az édes, szerette haza.“

Milyen szívélyesen látogatta meg az ő kedves volt tanítványait : a kis másodosztályosokat. Nekik ünnepük volt ez a nap. Tanítás végeztével sokszor olyan buzgón imádkoztak az ő jó tanárukért, aki egy levelében sem mulaszja el hangsúlyozni azt, hogy ő az állandóan fenyegető veszedelmek közt mennyit köszönhet az otthoniak imáinak. Most is a harctérre való visz- szatérése előtt áhítattal megáidozott és az őszinte lélek melegével kérte imáinkat. Mert az imádság a leghatalmasabb fegyver még a harcmezőn is, amelyről olyan símán írnak az újságok. olyan könnyedén beszélnek az emberek, de amelyről olyan bizonytalan fogalmaink vannak nekünk, kis és nagy tanulóknak egyaránt.

Albert tanár úr naplójának néhány részletét idézzük csak a harctérnek és az ott uralkodó hangulatnak a jellemzésére: „Pokoli puskaropogás van itt éjjel nappal, de különösen éjjel. Az agyúk is szüntelen bömbölnek, hol a fejünk felett lőnek át, hol a fejünk fölé, utóbbira igen sűrűn. . . A hegy, völgy, az erdő százszorosán fokozza a sok detonációnak erejét, úgy hogy e pokoli zene határozottan idegbontó. És nem is lehet azt sokáig kibírni. Azért váltogatják az itt lévő csapatokat.“ (április 19.)

„A rohamban és később naponkint a gránát miatt elesetteket összeszedték s fedezékünktől nem messze közös sírokba eltemették, (úgy 30-at). Láttam az elhunyt hős fiukat ott sorban kirakva (egy orosz is volt közöttük), s megtelt könnyel a — lelkem. Egyiknek egy robbanó golyó ment át a felső combján, tátongó sebet ütve, a másiknak egy gránátdarab elvitte a félkoponyáját (szegény Joszt szakaszvezetőnek, egyik legderekabb altisztünknek), egy harmadikat nem lehetett felismerni: húsból, kabátból, földből összekevert roncs feküdt ottan. . . És