Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1912

tesebben kifejtett elveit és követelményeit alkalmazzuk Imets költői termékeire, akkor csakugyan szerény dilettánsnak kell őt a költészet mezején tartanunk.

És Imets, azt hiszem, maga is belátta, hogy csak dilettáns, műkedvelő volt. De hát, ez nem baj s igaztalan eljárás lenne részünkről, ha pusztító haragunkkal s megvetésünkkel sújtanék a dilettantizmust, hiszen ennek is megvan a maga jogosultsága, sőt fontossága. Voltaképen — olvastam valahol — a dilettantizmus méri a közönség művészi kultur- nivóját. A dilettánsok — a verselőkről beszélek — a formákkal és témákkal való bibelödés s mélyebb érzéseik révén közelebb tudnak lérkőzni a hivatottak, a valódi költők mesterműveinek megértéséhez s rajongásukkal a maguk körében sokat használnak egy intenzívebb művészi kultúra elterjesztése dolgában. Néha maguknak is sikerül a sok próbálgatás közben egy-egy törmeléknyi maradandóbb értéket termelni. Az ilyen dilettánsok többnyire melegszívű, mindenkit megértő, jóságos emberek, megbízható karakteres barátok, akiknek kézfogása becses, meleget ad és érzést vált ki. Imetset az ilyen költői dilettánsok közé kell helyeznünk.

Versei, nagyon csekély kivétellel, klasszikái versformákban vannak írva. Imets tehát a klasszikái vagy deákos iskola egy késő postumusának tekinthető. Nagy szolgálatot tett annak idején nemzeti irodalmunknak ezen iskola, hiszen bebizonyította, hogy az ó-kori versmértékek a magyar nyelvben ép oly tökéletesen visszaadhatok, mint a latin vagy akár a görög nyelvben. Aztán a versalakkal együtt a klasszicizmus szellemét is átültette költői irodalmunkba. Magától értetődik, hogy fellépése a magyar olvasóközönség nagy részének latinos iskolai műveltségénél fogva nagy hatást tett.

Imets egyik, a csíksoinlyói tanulókhoz intézett beszédében Berzsenyit, a klasszikái iskola betetőzőjét s a klasz- szikai ódának a világirodalomban legnagyobb tehetségű költőjét vallja ,,Kedvenc költőjének“.1 S hogy mennyire ipar1) L. „K.özimivelődés“-t 1879. 33. sz.