Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1903

24

fejtette, hogy a magyar nemzet épen nem ellensége a birodalom szilárd fennállásának, csakhogy az alkotmány alaptörvényei fennmaradj anak.

Tulajdonképen Deáknak e felszólalása indította meg az újabb tárgyalásokat, melyek 1867-ben befejezésre jutottak. Magyarország jogai, törvényei újabb megerősödést nyertek, de egyúttal tisztázódott az a kétes helyzet is, a mely a közös ügyek terén fennállott. Megerősítést nyert, a mit Deák F. egész pályafutásán hangoztatott, hogy Magyarország Ausztriának társa, de rendelkezése alá magát nem bocsátja. „Velők és mellettök készek vagyunk állani, de alattok nem“.

„Egymástól függetlenek vagyunk s ök is, mi is függünk a közös uralkodótól. Rendezze tehát magát egymástól függet- lenülsajátfejedelmének hozzájárulásával,s amiben ezen,egy éb- kint különálló országoknak a közös cél, a közös érdekek tekintetéből egymással érintkezniük kell, az képezi a valósággal közös viszonyokat! (III. 430.) „Úgy tekintem én a birodalmat — mondotta Deák 1866. febr. 22-iki beszédjében — s annak különálló, de egy célra egyesült országait, mint egy ívnek két erős oszlopát: biztosan nyugszik azokon az ív, melynek tetején a trón áll, de ha valaki azt hinné, hogy az ívnek nagyobb biztosságáért az egyik oszlopot közelebb kell tolni a másikhoz s megkisérlené e fonák számítású működést: kísérletével az ívet döntené romba“. (Beszédei III. 430. 1.)

A kiegyezés müve, mely az 1867. jun. 8-iki koronázással befejezést nyert, semmivel sem volt kisebb Széchenyi munkájánál, ki az elernyedésében már-már reményét vesztő magyarba a jövője iránti erős hitet önté, vagy a Kossuthé- nál, a ki a nemzeti becsületért a nagy küzdelmet fölvette.

Háromszáz évig küzdött a magyar egyik kezében a karddal, a másikban a törvényekkel, s a mit oly sok véres harccal kiküzdeni nem lehetett, azt a legbölesebb