Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1902
18 polgárok a eaesárök dicső korára, az elmúlt szép idők diadalaira gondolhattak. Apulia, Calabria s Sicilia kiosztott gabonája újból mosolyt csalt a nép ajkára s a circusokban ismét gyönyörködhetett a vadak haláltusájában. Valódi császárnak képzelte magát s szenvedélyesen ragaszkodott a Caesarok minden kiváltságaihoz. Itáliának mosolygó, verőfényes éghajlata, gyönyörű vidékei szeretetve találtak a barbár lelkében, kit a sok szenvedés és hontalanság is a föld megbecsülésére tanított. Róma pedig még mindig a világváros volt, a dicső múltnak sok, ragyogó emlékével. Itt találta legszebb mulatságait s az imperatorok fényes múltján lelkesedni igazán tudott is. Fogékony lelke megtalálta a szépet s a múlt fénye még ott ragyogott gyönyörű alkotásain. Ügyelt is rájuk s megőrzésükről királyikig gondoskodott. Székvárosa azonban a fényes Ravenna volt, hol hajóhada és a Ravennianus exercitus, a hadserege is tanyázott s a fő- hivatalnokokkal együtt a királyi palota „a birodalom szive1“ volt igazán. Kijavíttatta egész Italiában a közutakat, alattvalóinak boldogulásán munkálkodott egész leikével s legnagyobb dicséretnek a nép örömét tartotta1), Arianus létére tisztelte a katholikus vallást s annak papjait megbecsülte, kitüntette; ezek voltak a legmegbízhatóbb követei. Döntött Symmachus és Lőrinc ellenpápák ügyében s ügyességével a papság bizalmát bírhatta. Igaz, hogy e mérsékletet nem tartotta meg élete végéig, de kötelessége volt hitfeleit védeni Justinianus üldözésével szemben. Midőn a pápa nem tudta, vagy nem akarta Justinianust az üldözés megszüntetésére bírni, fogságba vetette s ott halt meg. Az emiatti gyűlölet kegyetlenségre vitte a félő Theodorikot, ki egészen kivetkőzött régi jámborságából. így esett áldozatul dühének Boethius is, Theodorik consula, patríciusa és első ministere, ki soha sem feledte nemzetét, annak igáján könnyíteti s különösen az utóbbi időben, midőn a jármot a gyanakodás még nehezebbé tette. Egy levél, mely a keleti császár segítségét kérte, döntött az ö sorsa felett is s Dávidban fogsága alatt irta „A bölcsészet vigasztalásáról“ cimü könyvét. „Ha kérded, mi tehát az én bűnöm, melylye vádolnak, azt felelik, hogy a tanácsot szabaddá akartam tenni ... de nevezhetem-e bűnnek, hogy én ama testületnek üdvét óhajtám? a nemtelenség, mely önmagát hazudtolja meg, nem teheti, hogy a dicséretes és jó más legyen, mint a mi 1) Laudes nostrorum temporum, gaudia populorum.
