Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1901

í

keresztény és magyar lovagnak, a kihez foghatót a görögök az Olympusra helyeztek volna, vagy a rómaiak a a felhők közt tüntették volna el, mint a városalapitó Romulust — mondom annak a Hunyadinak még mind nincs szobra e kegyeletes, szép Magyarországon. Neki nincs, de azt mondják, hogy a fiának Mátyásnak, az igazságosnak lesz.

Bizony elég lassan emlékezünk róla is. Na, de hát Rákóczinak hamvait nem állandóan szállitjuk-e haza török földről?

Ne mondja senki, hogy mindez a dolog az anyagi eszközök prózájának silány torkában feneklett meg, mert hiszen a turini remetének a szobrára példátlan gyorsasággal szép kis összegecske került össze, de a szobor még mind késik, akárcsak az a sokat emlegetett „régi dicsőségünk“, melyre magunk elbusultában minduntalan hivatkozunk, mikor a jelen sivárságát feledni akarjuk.

De méltán teheti fel valaki a kérdést, mit tartozik mindez ide, mikor minket is éppen a kegyelet hozott össze ? Ilyenkor nem kell szatírát Írni.

Pedig rá kellett mutatnom, mélyen tisztelt Közönség ! hogy nálunk nemcsak a hála és elismerés nincs meg élő nagyjaink iránt, de a kegyelet sincs meg a kellő mértékben az elhunytak iránt. A magyar közönségnek valóságos kultuszt kellene csinálnia az elhunyt nagyok emléke iránt való kegyeletből; hogy önálló nemzet vagyunk, legalább ezen a téren domborodjék ki, ha állami életünkben még nem tudott. — Az iskolában tanítjuk ugyan a múlt tiszteletét s lerójuk a kegyeletet a porladó nagyok iránt, de ez nem elégséges, mind ennek szélesebb mederben kell megtörténnie, elementáris eiővel kell minden adott alkalommal megnyilatkoznia. Iskolánk hazafias múltjához híven, évenkint bevonja városunk közönségét is a maga ünnepeibe azon meleg óhajtással, vajha az ifjú szívnek mámoros lelkesedése lángra lob- bantaná a még szunyadó szikrákat is.

A múlt évben is majdnem ez időtájt ünnepeltünk. Vörösmartyt, a magyar költők királyát ünnepeltük. Meg-