Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900
11 mit félve, drága kincs gyanánt őrizni kellene, mert azt virágként a Teremtő keze hintette szét, hiszen a mi szép, a mi költészet van az életben, a mi alapját képezi tiszteletnek, barátságnak, szerelemnek, az mind illúzió ! Oh milyen más az, ha Vörösmarty műveit olvassuk. Nincs azokban lélekölő, csak színarany költészet ; nincs ott semmi, a mi halált lehelne, mert az a világ a költészet világa, a mely tisztít is megelevenít, a mely elbájol és jóra tanít. Mert azok a munkák nem a bűn förtelmességének színezésével oktatnak, hanem a szépnek, jónak idealizásával. Nem azt mutatják be az életből és emberből, a mi dögleletes, hanem azt a parányi sugárt, a mely azt mutatja, hogy a mennyországból eredtünk. Ezért együtt lelkesülünk, búsúlunk, örvendünk vagy sírunk a költővel, mert tudjuk, hogy ő sohasem siratja az erény diadalát, a bűn bukását, sohasem tépi össze az ártatlanság köntösét, s koszorút sem tesz a gonosznak homlokára. Ki nem siratta meg életében szép Ilonkát ? Kit nem hatott meg az ő szerelme ? Ez az egyszerű kis naiv történet. Nem is történet ez : tragédia, egy szerény léleknek csendes, zajtalan tragédiája. Avagy kit mérgezett meg Csongor és Tünde édes, tündéries játéka. Ete és Hajna szerelme ? Ki nem állott meg gondolkozva a bűn ajtaja előtt, ha arra gondolt, hogy neki is van olyan áldott édes anyja, mint a költőnek, a ki imakönyvét is megosztja a szegény szomszéd-asszonynyal, s a ki talán most épen érte imádkozik „fél könyvből, de nem fél szívvel ?“ Ki nem érez igazi lelki örömet, mikor olvassa azt a megszámlálhatlan kedves apróságot, naivitást, a mikből, mint arany a homokból, kiragyog a költészet ? ki nem vágyott volna akármilyen elfásúlt
