Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1900
10 vei. Az egyik szépségével, mondhatnám: szent hazugságaival fogja meg lelkünket, a másik: igazságának szörnyűségével. Mert ezek a munkák nem rémesek, hanem szörnyű igazak. Egy-egy szenvedély, mondjuk: a vérnek működése a maga piszkos, visszataszító igazságában egészen olyan az életben. Tudjuk, lépten-nyo- mon érezzük, hogy igaz, hogy így van, hogy máskép szinte lehetetlen. Ezért érezzük magunkat olyan lehan- goltaknak az ilyen munkák olvasása után. Mert látjuk az emberben az állatot, a melylyel szemben szinte tehetetlenek vagyunk, látjuk, hogy az életben ez millió- szőr megtörténik, többször, mint az ellenkezője, s ennek a szörnyű igazságnak kisértete oda nehezedik a lelkünkre. Oh engem ne tanítsanak az irodalomban ilyen igazságokra, nekem ez nem kell, elég, ha az életben látom a sárt, a piszkot, itt örök vakságban, örök hazugságban akarok maradni. Hiszen Jól tudom én is, hogy a szellem Az ember dísze, jobb fele ; De jaj, ha csak józ^n sivárság, Örömtelenség jár vele. Mjily megöli a yyermek.nl,mot, Oh az a szellem átkozott! (Reviczky.) Már pedig az bizonyos, hogy ha egy ilyen reális munkát elolvasunk, megundorodunk az élettől, és úgy szégyen fog el, nem merünk az emberek szemébe nézni, s a lelkünk fáj, mert egy illúziónk halt meg. S tudják-e Önök, mit tesz az, mikor meghal az illúzió ? Elpattan egy szál, mely minket az emberekhez fűz, kivész egy sugár az élet fényéből, jéggé válik szivünknek egy szilánkja. S pedig mit tesznek az ilyen modern reális munkákban ? Legyilkolják az illúziót. S ha elolvassuk, lelkűnkben mi is eltemetünk egy-egy illúziót. Illúziót, a
