Katolikus Főgimnázium, Gyulafehérvár, 1897
10 soha. Az életbölcseség nagy tudományában ez a legnehezebb lecke: abba hagyjuk százszor, százszor újra kezdve. Hogy is menne olyan könnyen?! Tudja Isten, miért, de mi emberek rendesen olyan tanúságot vonunk le a tárgyakból és elvekből, a mi azokból egyáltalán nem következik. Múlt, jövő, jelen múlandóságra oktatnak, lemondásra intenek, s mi nem értjük az id*ő e nagy tanítását. Nem tudjuk megsemmisíteni a múltak álmainak költészetét, nem szűnünk meg remélni a jövő ragyogásában, s nincs erőnk elfordulni a jelen örömeitől A múlt nem tanít lemondásra. Nem tuduuk feledni. Szivünk olyan, mint egy temető> melynek zöldfüves halmai alatt élők pihennek, letűnt szebb időknek emiékeí, eltemetett álmok fényről, illatról, üdvösségről. És néha, mikor eljön a szellemek órája: az emlékezés, a bántok szétomlanak, kilép a sírgödör elsírt. elgyászolt lakója mindig sáppadtabban, mindig romlottakban, látjuk mint hamvadnak porai, mint veszi birtokába szilánkonként, a kérlelhetlen enyészet. És mégis, oly féltve őrizzük e porokat, oly gazdagoknak érezzük velők magunkat. Ha visz- szatekintünk e romokra, melyek mint Palmyraomladékai, egy elhamvadt tündérvilág árnyait jelölik, szivünk lelzaj'ik, mint :> tenger, ujjongva csapkodnak babjai, s megannyi gyöngy szemként tündökölve szikráznak szét a uapsugaras levegőben Úgy érezzük, hogy szivünk újra dobogni kezd, tekintetünk fel - gyúlad, arcunk kipirúl és semmit sem tartunk lehetetlennek, még azt sem, hogy legyőzzük a legyőzhetetlent, a masszív portale előtt fenyege'öu álló óriást: az időt. Kábaság! Puszta, üres árnyak, minden valót nélkülöző semmiségek, a melyek épen azt a szomorú igazságot bizonyítják, hogy ha egyszer a virág lehullott, az illat is elárad, ha a nap kihűl, vele hal a sugár is, hogyT miudennek a mi szép, ami kedves, pusztulnia kell a vi lúgon, s egyszerre virágtalan utakon bolyongunk tovább. A hamvas őszi ég leborul a földre s a természet minden színtelen jelensége, minden lombja, levélkéje azt súgja fülünkbe: nincs itt mire várni. De mi ezt nem értjük, nem akarjuk érteni. Pedig, ha a múlt nem tanít lemondásra, a jövő még úgy sem. Nem, mert hűséges szolgája, az emberiség legnagyobb hitege- tője, a remény, ott virraszt a lélekben, az emlékek sírjain és mi azt hiszszlik, hogy azok az emlékek fel fognak támadni, szebben, édesebben, mint a hogyan meghaltak, hogy egykor a me
