A Győri Püspökség Körlevelei, 1947

Tartalomjegyzék

XII. PIUS PÁPA

«Provida Mater» kezdetű apostoli konstitúciója a tökéletesség megszerzésére szolgáló kánoni

állapotokról s Világi Intézményekről

Bevezetés.

Amióta Krisztus Urunk meghívott a tökéletes életre, a hívek megszámlálhatatlan serege önként elindult azon az úton, amely az evangéliumi tanácsok követésével biztosan a tökéletességre vezet. Az evangéliumi tanácsok követése révén kialakult intézményes közös életmódnak az Egyház részéről történt jogi elismerésével jött létre a szerzetesség, vagy a szerzetesi állapot. Ez az állapot az egyházi jog szerint olyan állandó jellegű, tehát intézményes, közös életmód, amelyben a hívek a mindenkit egyaránt kötelező parancsokon felül az engedelmesség, tisztaság és szegénység fogadalmával az evangéliumi tanácsok követésére is vállalkoznak. (487. kán.) Lényegileg kettő tartozik hozzá: az evangéliumi tanácsok vállalása is az állandóság, mely minden állapotnak lényeges tulajdonsága. Az állandóságot leginkább a fogadalom biztosítja. A közös életet az egyházjog írja elő csupán; ez kettőt foglal magában : az egyik valamely közösségbe való jogi beiktatás, a másik a közös házban való tényleges tartózkodás. Az első elégséges a szerzetesi állapothoz.

Maga a fogadalom tehát elvileg nem tartozik a szerzetesi állapot lényegéhez, minthogy sem a tökéletesség elérése, sem pedig az állapot fogalma nem kívánja meg. E két követelmény biztosítására elégséges volna a tagok Ígérete, szerződése, önátadása, egyházi törvény, vagy más megfelelő eszköz is. Most azonban az Egyház tételes intézkedéséből a nyilvános és örök fogadalom hozzátartozik a szerzetesi állapot fogalmához.

Az evangéliumi tanácsok követése, amely a legrövidebb út a keresztény tökéletesség elérésére, a szerzetesi állapotnak közvetlen célja, amellyel az ember három bűnös vágyát töri le. A szegénység vállalásával lemond a külső világról és annak minden látható javairól. A tökéletes tisztaság vállalásával lemond saját testéről és annak a tökéletes tisztasággal ellenkező minden vágyáról, az engedelmességi fogadalommal pedig lemond legnagyobb kincséről, szabadakaratáról is.

Nazianzi Szent Gergely szerint «a szerzetesi állapot a katolikus hit koronája. A szerzetesek az Anya- szentegyháznak tündöklő gyöngyei, gyémántjai. Nemes, nagylelkű hősök, akik gazdagságukat a szegénységbe, tiszteletüket a megvettetésbe, hatalmukat a gyengeségbe, örömüket a lemondásba helyezik. Istennek kedveltjei, akik kívánságaiknak ellenállnak, a világ örömeiről lemondanak, akik alázatosan és minden földi dolgon felülemelkedve egyedül a mennyországba törekszenek. A testben élve nem a test kívánságai szerint járnak, hanem egyedüli örökségüknek és legfőbb javuknak, Krisztusnak szolgálnak».1

A szerzetesi állapot, mely lényegében egy és örök — az életszentségre és apostolkodásra való törekvés —, külső és formális elemei szerint mégis lassan fejlődött ki és lassan terebélyesedett hatalmas fává, melynek ágain annyi lélek talált nyugodt és megelégedett meleg fészket, otthont.

A szerzetesi állapot hivatásszerűen az egyes szerzetestársaságokban ölt testet, melyeknek létrejöttéhez a hivatalos Egyház közbenjötte is szükséges. A szerzet (religio) tehát eszerint olyan, az egyházi hatóságtól jóváhagyott társaság, melyben a tagok társaságuk saját törvényei szerint nyilvános örök, vagy ideiglenes, de az idő lejárta után megismétlődő foga- 1

1 Id. Müller. Szent Bilincsek. Bp., 1934. 16. 1.

dalmat tesznek, és így törekednek az evangéliumi tökéletességre. (468. kán.)2

Az ünnepélyes fogadalmas szerzetet szerzetesrendnek, az egyszerű fogadalmas szerzetet pedig szerzetes kongregációnak nevezzük. (488. kán.)

Az evangéliumi tanácsok követése már az első századokban megtalálható egyes buzgó híveknél. Ilyenek az ősegyházban a szüzek és aszkéták, vagy a hitvallók. A szerzetesi élet előképei, de még magánjellegű vállalkozások ezek.

Az igazi, nyilvános és szociális jellegű szerzetesi intézmény a III. században jelenik meg keleten, a vita monastica-ban, amelynek hármas változata ismeretes. Első a szigorú remete-ó let; ennek atyja Tébei Szent Pál (234—347). A másik a mérsékelt remeteélet Szent Antal pártfogásával (251—356), és a harmadik a coenobita, a közös élet előírása, amelyet Szent Pachomius (293—346) létesített. Az elsőben a szerzetesek a világot elhagyva magános remeteéletet éltek. A másodikban már közöj telepeken, ú. n. laurákban találhatók; kötelékük azonban még nem jogi, hanem csak erkölcsi jellegű, valamelyik tiszteletreméltó szerzetes vezetése mellett. A harmadik formában közös elöljáró vezetése mellett és közös szabályok szerint közös életet folytatnak. Pachomius reguláját Szent Vazul tökéletesítette, és a nagy regulák elseje lett.

Nyugaton a fenti formákon kívül két sajátos szerzetesi formával találkozunk. Az egyik a Szent Ágoston (354—430) regulája szerint közösen élő klerikusok, a másik pedig Szent Benedek (480—543) korszakalkotó rendalapítása, aki bölcs regulájával a nyugati szerzetesség atyjává és pátriarchájává emelkedett. Ennek lényeges eleme a monasterium sui iuris, vagyis a teljesen önálló kolostor saját apát vezetése mellett.

Szent Benedek felhagyott a remeteség, a túlzott testi szigorúság, a tiszta, tett nélküli szemlélődésnek a gondolatával. A munkát a szerzetesi élet teljes értékű részévé tette ... az egyes kolostoroknak szabadságot adott. így összeegyeztette a szabadságot a közösség gondolatával, a munkát az imádsággal, a kemény életmódot a nemes értelemben vett vallásossággal.8

A külső munkában és hatalomban elvilágiasodott szerzetesek reformálása ismét az elvonultság és testi szigorúság szellemét állította vissza. Ezért a X. századtól kezdve szövetkeznek az egyes monostorok valamely kiemelkedő monostor erkölcsi vezetése mellett nagyobb közösségekbe, ú. n. kongregációkba. Az első ilyen kikezdés a híres clugn-i kongregáció. A bencés rendből származott a kamalduliak, karthauziak, cis- terciek, silvestrinusok, olivetanusok stb. rendje is.

Szent Ágoston szabályai szerint a XII. században újra megindul a közös élet a klerikusok között. így keletkeztek a szabályozott kanonokok, akik a káptalani közös élet visszaállítására törekszenek. Kiválnak ezek közül a lateráni és premontrei kanonokok. Ugyanebben az időben tűnnek föl a szerzetesrend mindinkább terebélyesedő fáján a keresztesháború kapcsán a lovagrendek, a templomosok, Johanniták vagy máltaiak, német lovagrendek stb.

Á XIII. században megjelennek az annyi áldásos tevékenységet kifejtő kolduló rendek, amelyek teljes

2 A szerzetesség dogmatikai jelentőségét alaposan tárgyalja Gelencsér István, A szerzetesség dogmatikai értelme (Budapest, 1938. Élet kiadás) című munkájában.

8 Gelencsér 37.

I