A Győri Püspökség Körlevelei, 1937
Tartalomjegyzék
1 1. sz. Újévi szózat a papsághoz. I. Tisztelendő Testvérek ! Annak az Úr Jézusnak szeretetével és kegyelmével köszöntelek benneteket az újesztendő hajnalán, „aki hűséges tanú, elsőszülötte a halottaknak és fejedelme a föld királyainak; aki szeretett minket és megmosott bennünket bűneinktől a saját vére által, és királysággá és papokká tett minket Istennek és Atyjának ..." (Jel. 1, 5-6.). Ő a mi egyetlen reménységünk, örömünk, vigasztalásunk, boldogságunk, egyszóval: Mindenünk. Belőle fakadt életünk, hiszen „mindenek ő általa lettek és nála nélkül semmi sem lett, ami lett" (Ján. 1, 3.), mert Isten a világot ő általa teremtette (Zsid. 1, 2.). Ö a forrása minden kegyelemnek, aki azért jött a földre, hogy nekünk életünk legyen és minél több legyen (Ján. 10, 10.). Ö bűneink bocsánatának megszerzője, mert „Benne van a megváltásunk a vére által és a bűnök bocsánata" (Kol. 1, 14.). Ö a mi eszményképünk, utunk, életünk és egyetlen örök célunk, mert „minden ö általa és őérette teremtetett" (Kol. 1, 16.). Nála nélkül az istenfiúság boldogító állapotára soha el nem juthatunk, sem abban megmaradni nem tudunk, mert nála nélkül semmit sem tehetünk (Ján. 15, 5.). Éppen ezért feléje kell irányulnia egész életünknek, minden gondolatunknak, szavunknak és cselekedetünknek. Ezért állítom, Tisztelendő Testvérek, mostani hozzátok intézett főpásztori szózatomban lelketek elé az ő isteni alakját. És tudom, hogy mindegyitek hordoz róla lelkében egy képet, amely végigkísér benneteket életetek útján, hogy vigasztaljon, bátorítson, fölemeljen és boldogsággal töltse el szíveteket. Azokból a képekből, melyeket az Evangélium rajzol meg Krisztusról, idézzük fel emlékezetünkben azt, mely a Golgota sötét éjtszakájából világít felénk: a szenvedő Krisztus aicát. Ezen az isteni arcon végigfolynak a vér- és könnycseppek, ennek vonásait eltorzította a fájdalom kínzó vonaglása, s ajkait elkékítette az égő gyötrelem. Mögötte elénk tárul minden kín, amelyet elszenvedett a maga személyében, s amelyet elszenved az ő titokzatos testében, az Egyházban. És a fájdalomnak ebből a szörnyű tengeréből, erről a véres arcról, az elkékült ajkak közül egyetlen egy szócska hangzik felénk: „Sitio", szomjúhozom (Ján. 19, 28.). Ez az egyetlen szócska az Úr Jézus lelkének legmélyebb vágyát tárja elénk. Az ő lelkét, az ő szentséges Szívét égető szomjúság emészti az emberi lélek után. És amikor a Golgotán elérkezett az ideje, hogy eltávozzék közülünk, szinte nem tudja magába zárni ezt az emésztő szomjúságot. Neki nem volt elég a 33 esztendei földi lét. Kielégíthetetlen szeretetében még