A Győri Püspökség Körlevelei, 1937
Tartalomjegyzék
19 beteg mind reménykedve fordul hozzá és kéri segítségét. És amikor a hálátlanság a keresztre szegezte, a reménység szent erénye ott is megszólal és diadalmaskodik a gyűlölet felett, a jobb lator ő belé helyezi reményét és kéri: Uram, emlékezzél meg rólam, midőn eljössz királyságodba. A nagypénteki események nemcsak a jobb lator nagy bizalmát, hanem a tanítványok csüggedését, a remény erényének veszedelmeit is megmutatják. Alig virrad fel a harmadik nap a nagy temetés után, az emmauszi tanítványok máris elveszítik bizalmukat, a múltba temetik reményeiket és lemondólag így szólnak : „Mi remény - lök, hogy ő az, ki meg fogja váltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadnapja, hogy ezek történtek" (Luk. 24, 21.). Mivel nem az ő elgondolásuk és vágyaik szerint történtek a dolgok, elcsüggedtek és a továbbiakkal már nem törődtek. Szívük becsukódott, kemény és bizalmatlan lett. Ma is sokan járják az emmauszi tanítványok csüggeteg lelkületével az élet útját. Időhöz kötik és emberi számítások szemszögéből nézik a Gondviselés terveit. Ha nem az ő kedvük és elgondolásuk szerint történik valami, odahagyják a megkezdett munkát, elért sikert és szépen induló vállalkozást. Mások türelmetlenül kifakadnak és zúgolódnak az isteni Gondviselés vagy az emberek intézkedései ellen. Megfeledkeznek az Apostol tanításáról: „Üdvözülésünk ugyanis reménybeli. Látni azonban azt. amit remélünk, nem reménység; hisz ki remélné azt, amit lát? Ha pedig reméljük, amit nem látunk: akkor várjuk türelemmel“ (Róm. 8, 24—25.). Nem néznek önmagukba a jobb latornak alázatos önismeretével: „Tetteink méltó bérét vesszük" (Luk. 23, 41.). Akik nem állnak „megalapozva a hitben, állhatatosan és rendíthetetlenül a reménységben“ (Kol. 1, 23.), azok a megpróbáltatás idején panaszkodnak, pedig dicsekvésre volna okuk az Apostol tanítása és példája szerint: „ Dicsekszünk az Isten fiai dicsőségének reménysége alapján. Sőt dicsekszünk még a szorongatásokban is, tudván, hogy a szorongatás türelmet eredményez, a türelem kipróbáltságot, a kipróbáltság meg reményt, a reménység pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk'1 (Róm. 5, 2—5.). Ahol megfogyatkozik a hit, meggyengül a remény is. A mai idők statisztikája szomorúan igazolja azt a megállapítást, hogy sokan elvesztik hitüket az Istenben és bizalmukat a Gondviselésben. Megunják, és mint értéktelen terhet, eldobják maguktól az életet. Tudom, hogy a statisztika számaiban sok kemény vád van az élet mostohasága és igazságtalansága ellen, de az is biztos, hogy az élők között sokan nagyobb keresztet is hordoznak és több terhet is elbírnak, mert bizalmuk erős a Gondviselésben. Ki ne tudná, hogy az életet nemcsak anyagi tényezők, hanem lelki erők is befolyásolják és irányítják. Szociális intézkedések, a többtermelés, a termés igazságos elosztása mind szükségesek az új társadalmi élet és jobb jövő kialakításához, de az emberiség boldogságának munkájába a lélek erejének felfokozása is beletartozik. Földön járunk és a földnek terméséből élünk, de nem várhatunk mindent a földtől, mert nemesebb rész is van bennük, amit nem elégít ki és nem nyugtat meg véglegesen a mindennapi darab kenyér. A léleknek is vannak igényei, és az életnek adódik néha olyan fordulata, amit csak a jövendők reménye és ígérete elégíthet ki maradék nélkül. Szenvedő és csüggeteg lelkek, figyeljetek a nagybőjti kereszt igéjére : „Bízzatok, én legyőztem
