A Győri Püspökség Körlevelei, 1937
Tartalomjegyzék
18 másikat balkéz felől“ (Luk. 23, 32—33.). Milyen ellentétek középpontjában áll Krisztusnak a keresztje! A bal lator szidalmazza őt és türelmetlen követeléssel fordul hozzá: „Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd, meg magadat és minket is" (Luk. 23, 39.). A jobb lator megadással viseli szenvedését: „Mi ugyan igazság szerint, mert tetteink méltó bérét vesz- sziik; de ez itt semmi rosszat sem műveltBizalommal tekint fel Krisztusra, akitől csak ennyit kér: „Uram! emlékezzél meg rólam, midőn eljössz király- ságodbau (Luk. 23, 40—42.). Ez a két hang két különböző lelkületnek a megnyilatkozása: alázatos kérés, türelmetlen követelés, ima és szitkozódás, remény és bizalmatlanság hangján szólnak Krisztushoz. Ez a két különböző lelkűiét azóta is megmaradt Krisztus keresztje iránt. Vannak, akik hűségesen átkarolják és minden nehézségükben tartják a keresztet, mint reménységük legszentebb kincsét, mások pedig elfordulnak tőle, elvetik és máshol keresik életük támaszát, szomorúságuk vigaszát. Tudatosan vagy öntudatlanul minden élet mélyén ott szunnyad a remény. Ez aranyozza be és teszi boldoggá az ifjúság éveit, ez emeli fel és lendíti új munkára a csalódott lelkeket. A remény gyújt mécsest a szenvedés sötét éjtszakájában, amikor a türelmes Jobbal mondja a lélek: „Sötétség után újra világosságot várok“ (Jób. 17, 12.). A remény tesz türelmessé, erőssé és áldozatossá az élet váratlan és lesújtó fordulataiban. A Szentírás sok helye figyelmeztet bennünket, hogy reményeinket ne az emberekbe, hanem egyedül az Istenbe helyezzük. Az asszírok királya azt kérdezte Izrael királyától, Ezekiástól: „Mi csoda bizalom ez, amelyre támaszko- dol ? Kiben bizakodói, hogy lázadozni mersz ? Törött nádszálban — Egyiptomban — bizakodói? Az, ha rátámaszkodik az ember, összetörik, bemegy a kezébe s átlyukasztja! Ilyen a fáraó, Egyiptom királya, mindazok számára, akik benne bíznak /“ (Kir. IV. 18, 19—21.). Nekünk is szól az asszír király üzenete: Törött nádszálra támaszkodik mindaz, aki az emberekben bizakodik. Ezért imádkozza a Zsoltáros Istenbe vetett reménységének imáját: „Az Úrban való bizalmamban meg nem ingok." Könnyen és gyakran igen keserűen csalódik az, aki reményét, bizalmát kizárólag az emberekre építi. Ezért buzdít Sz. Péter apostol: „A ti hitetek és reményetek az Istenben legyen“ (Pét. I. 1, 21.). Az Úr Jézus úgy jött közénk karácsony szent éjjelén, mint szent ígéret, akire a népek hosszú várakozással és reménykedve vártak. Ezzel a szent várakozással állt Jeruzsálem templomában Simeon, „aki várja vala Izrael vigasztalását“ (Luk. 2, 25.). És amidőn reménye valóra válik, láthatja és karjain tarthatja azt, akire a nemzetek vártak, boldogan énekli búcsúdalát: „Most bocsátód el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim a te megváltásodat“ (Luk. 2, 29—30.). Az evangéliumok gyönyörű képekben mutatják meg, hogyan fordulnak az emberek, különösen a szenvedő lelkek, reményeikkel az Üdvözítőhöz. Amikor a Genezáret-tó paitján kiszállt a hajóból, „azonnal megismerék őt az emberek, és befutkosván az egész környéket, kezdék a betegeket ágyakban körülhordozni, ahol hallák, hogy ö vala. Es amerre csak betért a falvakba vagy majorokba vagy városokba, az utcákra tették a betegeket, és kérék őt, hogy legalább ruhája szélét illethessék; és valamennyien illették őt, meggyógyulá- nak“ (Márk. 6, 54—56.). A kafarnaumi százados, Jairus, az inaszakadt, a vérfolyásban szenvedő asszony és a többi
