A Győri Püspökség Körlevelei, 1916
Tartalomjegyzék
139 XVIII. 6256. sz. I. Ferenc József Ő császári és apostoli királyunk O felségének elhunyta. Az immár harmadik éve dúló élet-halálharc izgalmaitól zaklatott lelkűnkben már-már derengeni kezdett a diadalmas biztos békének hajnala, nap-nap után erősbült édes reménységünk, hogy felséges Urunk, Királyunk dicsőséges trónján megéri azt a boldogságot, hogy ő is elmondhatja élete alkonyán a béke napjával szemben, amit karjain a békeség fejedelmével, az Üdvözítővel elmondott az evangéliomi öreg Simeon: Most bocsásd el Uram szolgádat, mert látták szemeim . . . Hiszen népeihez intézett szózata szerint „legfőbb vágya volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralevő éveit a béke műveinek szentelhesse és népeit a háború áldozataitól és terheitől megóvhassa ... A Gondviselés másként határozott." Aminek fájdalmas eshetőségére csak pár nap óta szorongó szívvel gondoltunk, sajnos, bekövetkezett. A legmélyebben megrendítő m. kir. kormányi közlés szerint: „Ö csász. és apostoli királyi Felsége tegnap, 1916. évi november 21-én a schönbrunni kastélyban az Urban elszenderült." „Egy szó nyilalott a hazán keresztül. Egy röpke szóban mennyi fájdalom." Meghalt a király. A kisebb-nagyobb kiválóságok elhunytakor többször, mint találó volna, hangzik fel, ami most életemben először az én szivemen is erőt vesz Jeremiás próféta jajszavaként: ,Leesett a mi fejünk koronája." (Jerem. imád. 5, 19.) Oda van szivünk öröme (15.); de azért megnyugszunk a fájdalmas látogatásban is imádandó jó Isten szent akaratán, mert az istenfélő Jobbal tartunk: „Az Úr adta, az Úr elvette; amint az Úrnak tetszett, úgy legyen, áldott az Úr neve." (I. 21.) „Ha a jókat elvesszük az Isten kezéből, a rosszakat miért ne vegyük el?" (2. 10.)
