A Győri Püspökség Körlevelei, 1911
Tartalomjegyzék
3 fordulhat, hogy esetleg halálos bűnök hálójába keveredve, hosszabb időkön át végzetes lelki veszedelemben forognak. Ami pedig legborzasztóbb, néhol még a halálos ágyon sem látják el a szent Utravalóval az első szent áldozást nem végzett gyermekeket; és így kisdedek módjára eltemetve, sem életükben, sem halálukban az Egyház könyörgéseiben nem részesülnek. Ilyen károkat okoznak azok, kik az első szent áldozást megelőző különleges előkészületeket kelleténél jobban túlhatjtják, talán meg sem is gondolva, hogy az effajta túlzott elővigyázati módszer a Janzenisták tévtanának folyománya, kik az Oltáriszentséget nem az emberi gyarlóság gyógyszerének, hanem jutalmazásnak tekintették. Mindenesetre máskép gondolkodott a tridenti zsinat, mikor e Szentségről azt tanította, hogy az »ellenszer, mellyel a mindennapi hibáktól megszabadulunk és a halálos bűnöktől megóvatunk«.1 Ezt a tant nemrégiben a zsinati szent kongregáció 1905. december 26-án kelt rendeletével is erősen hangsúlyozta, megengedvén, hogy a mindennapi szentáldozáshoz idősebbek úgy, mint fiatalabbak egyaránt járulhassanak, föltéve, hogy kegyelem állapotában vannak és akaratuk a jóra hajlandó. És valóban nincs is elfogadható ok, miért kivántatnék ma oly rendkívüli előkészület az első szent áldozásra azoktól a gyermekektől, kik még a lelki tisztaságnak és első ártatlanságnak boldog korát élik és kik arra a titokzatos szent eledelre a jelen idők százféle veszélyei és kisértései miatt nagyon is rászorulnak: mikor régente még a csecsemőknek is kiosztották a szentségi színek megmaradt részecskéit. A visszaélések, melyeket ostorozunk, onnét erednek, hogy nem állapították meg okosan és helyesen a beszámíthatóság korát azok, kik különböző életkorra tették a szentgyónásnak és szentáldozásnak idejét. Egy és ugyanazon életkort szabja meg mindkét szentségre a lateráni zsinat, midőn a szentgyónásnak és szentáldozásnak kötelezettségét egy kapcsolatban írja elő. Tehát, amint a szentgyónásnál a be- számíthatóság korának az az idő vétetik, melyben a jó a rossztól megkülönböztethető, vagyis mikor már eszével élni kezd a gyermek: akként a szentáldozásnál is az az idő veendő mértékül, mikor a szentségi kenyér a közönségestől fölismerhető, mely megint csak ugyanaz a kor, melyben a gyermek eszének használatára jut. így és nem máskép értelmezték ezt a dolgot a lateráni zsinat kiváló magyarázói és azon időknek egykorú tanúi. Az egyháztörténelemből kitűnik, hogy nem egy, hanem több zsinat és számos püspöki rendelet már a XII. századtól kezdve, tehát mindjárt a lateráni zsinat után, úgy intézkedik, hogy a gyermekek 7 éves korukban első szent áldozáshoz engedhetők. Itt van továbbá a legfőbb tekintélyű egyháztudósnak, akvinói szent Tamásnak bizonysága, kinél azt olvassuk: »Mikor a gyermeknek esze annyira megnyílik, hogy kezd a Szentség iránti áhítatról fogalommal bírni, akkor már ki lehet szolgáltatni neki a Szentséget.«2 Mit így fejteget Ledesma : »Valamennyi egyháztudóssal egyetértőleg mondom, hogy minden gyermeknek, ki már eszét használja, kiosztható az Oltáriszentség: bárminő hamar érte 1 Sess. XIIí, de Eucharistia, c. 2. — 8 Summ. Theol. 3. part.. ,qu. 80, a. 9, ad 3.
