A Győri Püspökség Körlevelei, 1911
Tartalomjegyzék
az értelmi fejlettség korát elérték: »Mindkét nembeli hivők, miután beszámítható- ságuk éveihez jutottak, évente legalább egyszer saját papjuknak bűneiket hűségesen meggyónják, a rájuk szabott bűnbánatnak erejükhöz képest eleget tenni iparkodjanak és legalább husvétkor az Oltáriszentséget tisztelettel magukhoz vegyék; hacsak tulajdon papjuknak tanácsára valamely ésszerű oknál fogva annak vételétől egy időre tartózkodniok nem kell.« A tridenti zsinat1 anélkül, hogy bármiképen is kifogásolta volna a régi fegyelmet, mely szerint a gyermekeknek már eszük használata előtt kiszolgáltatta- tott az Oltáriszentség, egyszerűen megerősítette a lateráni határozatot és elitélte azokat, kik azzal ellenkezőleg éreznének: »Ha valaki tagadná, hogy minden egyes keresztény hivő mindkét nemből, mikor beszámíthatóságának éveit elérte, tartozik évente legalább husvétkor az anyaszentegyház parancsa szerint megáldozni — átok alatt legyen.«2 Tehát az idézett és még most is érvényben levő lateráni határozat értelmében kötelesek a keresztény hivek, mihelyt beszámíthatóságuk életéveit elérték, évente legalább egyszer a szent gyónáshoz és áldozáshoz járulni. Ámde idők folytán az értelmi kifejlettség, illetve beszámíthatóság korának megállapításánál számos tévedés és sajnálatraméltó visszaélés csúszott be. Akadtak ugyanis olyanok, kik a beszámíthatóság korát másként állapították meg a szent gyónásra nézve és másként a szent áldozásra. A szent gyónásnál beszámíthatóság korának azt az időt vették, mikor valaki a jót a rossztól megkülönböztetni, tehát vétket elkövetni képes; az Oltáriszentségnél pedig még későbbre tették a beszámíthatóság idejét, t. i. akkorra, mikor az illető teljesebb hitbeli ismerettel és az előkészületre érettebb lélekkel rendelkezik. És így a külömböző helyi szokások és külömböző emberi fölfogások alapján majd tiz vagy tizenkét, majd pedig tizennégy vagy még ennél is idősebb korában engedték az ifjúságot az első szent áldozáshoz; akik ezen időn alul voltak, azoknak egyáltalán tiltva volt az Oltáriszentség vétele. Ez az eljárás, mely a legméltóságosabb Szentség iránti tisztelet megőrzésének látszata alatt a híveket annak vételétől távoltartotta, igen sok bajnak lett szülőoka. így történt bizony, hogy a zsenge gyermekkornak ártatlanságát elszakí- tottan a Krisztussal való egyesüléstől a benső lelki életnek nedve egyáltalán nem táplálhatta; miből azután következett az is, hogy az ifjúság ezen szerfölött hatalmas lelki támasznak hijján annyi kisértések közepette elveszítvén lelke tisztaságának hamvát, előbb esett bűnökbe, mintsem e szent titkokat megizlelte volna. Jóllehet bár szükséges, hogy az első szent áldozást szorgosabb előkészület és gondosabban végzett szent gyónás előzze meg — mi ugyan nem mindenütt történik így — mindenkor fájlalandó azonban az első ártatlanságnak veszte, mely talán elkerülhető lett volna, ha valaki már kiskorában járulhat az Oltáriszentség vételéhez. Nem kevésbé helytelenítendő az a több helyütt divó szokás, hogy a szent gyónást nem engedik meg olyan gyermekeknek, kik még szent áldozáshoz nem járultak; vagy ha éppen megengedik, akkor föloldozás nélkül. Minek folytán elő' Sess. XIII., De Eucharistia, c. 8. can. 9. — * Sess. XXL, de Communione, c. 4.
