A Győri Püspökség Körlevelei, 1906
Tartalomjegyzék
*34 németbolyi igazgató-tanítót, — Rozsnyó egy hm. Tóth Géza jászói tanítót, — Szatmár egyhm. Jankovics János szatmári igazg.-tanítót, — Székesfehérvár egyhm. Laszczik Gyula előszállási főtanítót, — Szombathely egyhm. Fejes János püspöki el. isk. tanítót, — Vácz egyhm. Vörös Ferenc váczi főtanítót, — Veszprém egyhm. Rusz- nyák Ferenc hajmáskéri kántortanítót. Továbbá, mint vendégek jelen voltak : Ember Károly lovag, a »Népnevelő« szerkesztője, Győrffy János székesfővárosi igazgató-tanító és Urbányi József székesfővárosi tanító. III. Dr. Walter Gyula elnök, a nagy számban megjelentek által melegen üdvözöltetvén, a következő beszéddel nyitotta meg a gyűlést: Mélyen Tisztelt Középponti Bizottság ! A jól megérdemelt szünidő alkonyán és az újabb munkára hivó iskolai év küszöbén őszinte örömmel és bensőséggel van szerencsém a mélyen tisztelt középponti bizottságot üdvözölni. Örömem és tiszteletem érzelmei annál őszintébbek, minél mélyebben megvagyok győződve arról, hogy a mélyen tisztelt középponti bizottság minden egyes tanácskozása hozzájárul némi tekintetben azon magasztos ügy érdekeinek előmozdításához, amelynek szolgálatára az országos Katholikus Tanítói Segélyalap hivatva van. Hivatva különösen napjainkban. Az idő szomorú körülményei ugyanis folyton növekedő nyomatékossággal követelik, hogy kettőzött ügyekezettel törekedjék a segélyalap a fájó sebeket lehetőleg enyhíteni és a sűrűén hulló könyeket szárítgatni. Azok a súlyos küzdelmek, amelyekkel a létfentartás ma össze van kapcsolva, nehéz próbára teszik a tanítói kar önfeláldozását, lemondását és kitartását. Nyugtalanító gondokkal terhelik lelkét. Fájó keserűséggel töltik el szivét. Megingatják keblében a hivatás szeretetét. Gyöngítik a kötelesség érzetét. Csökkentik a pálya jelentőségének méltánylását. Bénítják a munkakedvét. Olyan gondolatokat és elhatározásokat ébresztenek, amelyeknek nem volna szabad a tanügy bajnokainak körében mélyebb gyökeret verniök. Sajnálatra méltó jelenség, hogy évenkint ezeren és ezeren vesznek búcsút a hazától. Mintha lohadnának a keblekben a legmagasztosabb érzelem lángjai! Mintha gyöngülne annak a szent kötelességnek érzete, amely a haza szeretetét parancsolja! Még sajnálatosabb, hogy a tanítói kar kebelében is hódítani kezdenek már azok a rózsás kilátások, melyekkel az Oczeán túlsó partjai kecsegtetnek. Egyesek és egész családok is vándorbotot ragadnak soraik közül. A közművelődés bajnokai; a szellemi haladás alapvető munkásai ; az egyházi, társadalmi és politikai élet zászlóvivői is feledni kezdik már a koszorús költő szavait: »A nagy világon e kívül nincsen számodra hely. Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.« Idegen határ felé irányítják lépteiket, akiknek a szülőföld szeleteiére, a hazához való ragaszkodásra kellene tanítaniok. A távolban keresik munkálkodásuk mezejét, akiknek a haza hűséges szolgálatára, haladásának, felvirágoztatásának elő
