A Győri Püspökség Körlevelei, 1904
Tartalomjegyzék
75 Mert valóban, ha csak futó pillantást vetünk is arra a szentséges szent célra, melynél fogva a művészet az istentiszteletbe bebocsátást nyert, és arra a legfőbb illendőségre, hogy az Úristennek csak magokban véve jó, és ahol lehetséges, fenséges dolgokat ajánljunk fel: mindenki azonnal be fogja látni, hogy az egyház rendeletéi a szent zenére vonatkozólag nem egyebek, mint közvetetlen alkalmazásai az imént említett két főelvnek. Ahol a papság és a karmesterek s énekvezetők ezektől az elvektől át vannak hatva, a jó egyházi zene önként fel- virágzik, a mint ezt számtalan helyen lehetett és lehet tapasztalni; mig ellenben, ahol ezeket az elveket elhanyagolják, nem használ ott sem kérés, sem figyelmeztetés, sem szigorú és ismételt rendelkezés, sem kánoni büntetésekkel való fenyegetés arra a célra, hogy változás álljon be: annyira erős a szenvedély, és ha nem ez, akkor a menthetetlen tudatlanság, hogy az mindig talál módot az egyház akaratának kijátszására s éveken és éveken át ugyanazon kárhozatos állapotok fentartására. Mi az akaratok fentebb jelzett készségét kiváló módon várjuk ettől a mi kedves Róma városunk papságától és híveitől, hol középpontja van a kereszténységnek és székhelye az egyház legfőbb tekintélyének. Mert valóban úgy illik és úgy kell, hogy senki se érezze élénkebben a mi szavunk hatását, mint azok, kik közvetetlenül veszik át azt ajkainkról, és hogy atyai buzdításainkra a gyermeki szerétéiből fakadó engedelmességben senkinek se kell nagyobb igyekezettel példát adni, mint Krisztus nyája legnemesebb részének, a római egyháznak, mely különösen van bizva a mi püspöki gondviselésünkre. Hozzájárul ehhez, hogy ezt a példát szolgáltatni kell az egész világ előtt. Mert ide szakadatlanul jönnek a világ minden részéből püspökök és hívek Krisztus helyettesének tiszteletére és szelleműk fel- frissítésére, s hogy meglátogassák a mi ős bazilikánkat és vértanúink sírjait, és fokozott buzgósággal vegyenek részt az ünnepségekben, melyek itt az év minden szakában nagy fénynyel és pompával tartanak. »Optamus, — mondá XIV. Benedek pápa a maga idejéről »Annus qui« kezdetű körlevelében — optamus, ne moribus nostris offensi recedant.« Szeme előtt épp az egyházi zene forgott, midőn e szavakat mondá: »Óhajtjuk, hogy szokásainkon meg nem botránkozva távozzanak.« És tüzetesebben is megjelölvén a botrányok tárgyát, a hangszereket, igy folytatá : „Mily fogalmat fog alkotni magának rólunk az, aki oly országból jön hozzánk, hol a templomokban hangszereket nem használnak, és nálunk a hangszereknek oly használatával fog találkozni, mely a színházi használattól hajszálnyira sem különbözik? Jönni fognak oly helyekről és országokból is, hol a templomokban épp úgy énekelnek és zenélnek, mint most a mi templomainkban. Ha ezeknek az embereknek jó ízlésűk lesz, kárt fognak szenvedni, mivel nem találják meg itt az ő templomaik bajára a kellő gyógyszert, holott ilyesmit tartva szem előtt jöttek ide.“ Más időkben a templomi zenében talán kevésbbé lehetett észrevenni annak ellenkezését a törvényekkel s az egyházi szabályokkal, és igy a botrány, melyet az ilyen zene okozott, véletlenül kisebb méretű volt, éppen azért, mert a helytelenség elterjedtebb s általánosabb vala. De ma, miután jelest emberek annyi szorgalmat fordítottak a liturgia és az egyházi zene viszonyára az istentiszteletben,
