Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

13 »Ebben a végtelenségben minden a körül forog, hogy az egyensúlyt megtalálja és az örök harmóniába beilleszkedjék.« Örök harmónia! Mily nagy elv, mily nagy szükséglet ez annak a Széchenyinek, aki öröklött testi-lelki szervezetében a diszharmónia csíráit hordozta. IIa külső élete nem tanúskodnék is róla, Naplója bőséges bepillantást enged nekünk azon borzalmas ellentétekbe, amelyek ennek a nagy embernek testét-lelkét állandóan marcangolták és kínpadon tartották. Ő maga egy helyen jellemzően azt írja magáról: »Es peitschten mich wieder die Eumeniden« — újból korbácsoltak az eumenidák: a sötétlátás, kishitűség, a búskomorság, a kétségbeesésig menő önvád iSttb. bosszúszellemei. Ez a Napló lapról-lapra feltárja előttünk azt a sok ellentétet, mikből ez a mélységesen rejtélyes, de emberségében és magyarságában mégis annyira nyilt ember összetevődött: ez a szeszélyes, változékony és hangulatos, de elveiben mégis állandó és következetes — ez az ábrándos és romantikus és mégis páratlanul reális — ez az érzékeny és idegesen nyugtalan, tépelődő és aggódó, de elveiben és tetteiben mindig biztos és határozott — ez a mindenféle testi-lelki bajjal küzködő, de a mellett elpusztíthatatlan fizikumú és nem egy emberi élet munkáját végző férfiú — ez a fiatalos erejében könnyelmű világfi és huszárkapitány, de a magány csendjében meakulpázó és elmélkedő remete — p/. a született arisztokrata és a nép jogaiért, javáért dolgozó és szociálisan érző demokrata — ez a világlátott, műveltségében fölényes, szokásaiban különc kozmopolita, de »kicsinyke, csúnyácska« hazájáért, sokszor megutált fajáért aggódó, javáért izzó és a megszakadásig dolgozó hazafi. Már most hogyan magyarázzuk meg azt, hogy ebből a isiokféle ellentétes tulajdonságból, erényből és gyarlóságból oly áldott szintézis állott elő: egy élet, mely áldozatos ember- és hazaszeretetben oly gazdag — egy férfiú, aki homlokán a legnagyobb magyar«-nak rangjelzését hordja, kinek emléke nekünk, az utókor szívének oly édes, »sicut mel in ore« — miként ja méz a szájban. A lélektani kutatás itt mindenképen egy megfejthetetlen rejtéllyel áll szemben és elmondhatni róla a költővel: ... mélységei fölött az értelem mérónja mint könnyű pehelyszál fellebben, fennakad.« De ha volt ebben a nyugtalan, háborgó lélekDen egy szilárd, biztos pont, amely, miként a sziklaszirt az örvénylő tengerben, dacolt minden vésszel-viharral, akkor ez az ő mély istenuiitc, őszinte és bensőséges vallásossága volt. Ez alakította ki szilárd világnézetét és az életről való felfogását, ez segítette őt át újra meg újra viszontagságos életének örvényein, ebből merített erőt, vigasztalást és kitartást küzdelmeihez. És talán 'fel szabad tennünk azt, hojjy ama végzetes pisztolylövés már sokkal előbb eldördült volna, mert hiszen épen Naplójának tanúsága szerint az erre való kísértések démonai már jóval előbb számtalanszor megrohamozták lelkét. És csak miután a korral és a felőrlődött testi szervezettel egyre gyengülő gátlások végleg megszűntek, állott be egy esemény tvatása alatt a katasztrófa. Gyötrődő lelkének sötétségébe mint cikázó villámok világítanak bele közvetlenül a katasztrófa előtt odavetett rapszodikus naplójegyzetei. Azon megállapításunkat, hogy Széchenyinek a vallásosság