Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1941

12 rendben, de nem jelentőségben valóban ő az utolsó azon okok közt, melyek lelki fejlődésébe belekapcsolódtak. Az alábbiakban Széche­nyinek, az embernek és államférfiúnak megállapodott valláserkölcsi életét és elveit mutatjuk be főbb vonásaiban. De ennek kellő meg­értéséhez csak az ő emberi fejlődése és ennek keretében valláserköl­csi kialakulása adja a kulcsot kezünkbe. Azért tértünk ki erre az előzményekben. 1. A vallásos Széchenyi. Széchenyi jellemének, amint tudjuk, egyik szembeötlő, mar­káns vonása, mely egész államférfiúi pályáján érvényesült, erős gyakorlati, gazdasági érzéke, mely mindig számol az élet reali­tásaival. Midőn tehát vallásosságáról szólunk, egy közkeletű bal­véleménnyel találjuk szembe magunkat, amely azt hirdeti, hogy az erős gyakorlati érzék nem igen párosul a szellemi életnek azzal az anyagi'eletti, transzcendális törekvésével, amit vallásosságnak szoktunk nevezni — hogy az erősen földszagú lelkek csak nagy­ritkán lendülnek ki az anyagon felül a másvilág felé. És valóban akadtak is Széchenyinek politikai ellenfelei, akik az ő egész irány­zatát az utilitarista »gazdagodjunk« jelszóval bélyegezték meg, akik felhányták neki, hogy az anyagi érdekeket helyezte mindenek fölé. De ez a vád teljesen félreérti, alapjában eltorzítja Széchenyi jelle­mét. Igaz, hogy gazdasági megújhodást sürget, hogy gazdasá­gilag akarja megalapozni nemzete életét. De teszi ezt azért, mert meg volt győződve arról, hogy felsőbb, emberhez méltóbb életet csak gazdaságilag szilárd alapra lehet építeni. Ezen törekvésnek azonban — amint mondja — »nem kell szükségképen istállói vagy üzleti érdektől szaglania« (Világ 241.). A gazdasági érdeknek és haszonnak nem rendeli alá az élet ideális javait, ellenkezőleg azt kívánja, hogy »a léleknek kifejtett gazdagságait kell boldogságunk alapjává tennünk és nem az anyagnak oly hamar elhamvadó kin­cseit (Kelet Népe 21.). Széchenyinek, bár lába erősen e földi ta­lajba van gyökerezve, a földöntúlira, a másvilágra beállított lelke van. Naplójában a földi létről elmélkedve kifejti, hogy »itt a földön egymást váltja fel az örök romlás és keletkezés, d'e a lét ésííaz élet Isten felé van fordítva, aki egyedüli kútfeje minden jónak és ma­gasztosnak. Minél közelebb jutunk Hozzá, annál tökéletesebbek azaz boldogabbak, minél távolabb állunk Tőle, annál szerencsét­lenebbek vagyunk«. Találóan és szépen jellemzi őt e tekintetben néhai Prohászka püspök: »Gyakorlati lelke oly földszagú volt, mint a friss szántás; gondolataiból és gondjaiból kenyérillat áradt. De azért épúgy érezte az erős életnek azt a másik, nem kenyér-, de Aélekillatú szükségletét, azt, hogy kapcsolatban legyen az érzék­felettivel: Istennel.« Az Istenben való szilárd hit Széchenyi lelkének oly bejlső szük­séglete, amely nélkül az ő életét el sem tudjuk képzelni, még ke­vésbbé azt a roppant sokoldalú munkásságot, melyet nemzete szol­gálatában végzett. Elég fiatalon ezeket írja egyszer Naplójába:

Next

/
Oldalképek
Tartalom