Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1921

3 IV. KÁROLY. 1887—1922. Csonka-Magyarország letiprott népének szive minden erőszakos határon átdobog az idegen szolgaságba került honfitársakhoz s a mindkét oldalon dobogó magyar szivek legfőbb vágya, hogy minél előbb újra egyesüljenek. E szempontból Ítélnek meg mindent, rajongva lelkesednek mindenért, amiről reménylik, hogy e célt előmozdítja, fájó, csüggedő keserűséggel tölti el őket, ami vágyuknak útjában áll. Ábrándos vágyak azonban csak ideig-óráig táplálják a nemzeteket. A várakozás, a csalódás szerteoszlatják őket s helyüket, ha nincs jogban, törvényben gyökerező alapjuk, csüggedés fogja el az előbb még reménykedők szivét. A szétszaggatott magyar nemzet is átesett az ábrándos vágyak és remények szomorú korszakán. Biztató szavak hallatszottak, hogy az elszakított részek ölünkbe hullanak, ha meg se mozdítjuk a kezünket. A szorult helyzetben lévő ember könnyühivőségével hittük a biztató szavakat, de az évek multak, az összeomlások nem következtek be, a szép szavak szétfoszlottak, a lelkek keserűségbe merültek. Ekkor fordultak bizalommal annak a személye felé, aki jog, törvény, a szent koronázás alapján az integer Magyarország képviselője volt. IV. Károly koronás királyunk volt a reményhorgony, amelybe a sokat csalódott nemzet kapaszkodott. Benn és kinn, szabad és rabmagyarok bizalommal tekintettek a koronás királyra, aki többször kijelentette, hogy esküjét Istennek tett ígéretnek tartja s annak teljesítéséhez ragaszkodik. Ez az eskü hivta a hazába s megdobbantak a magyar szivek, remény hajnala pirkadt a Kárpátok alatt, a székelyek a Tejutat lesték s már hallották Csaba vitézeinek robogását, a déli végek fölfigyeltek s már alvó reményük újra ébredt. Azután vége lett mindennek. Lángok lobbantak, fegyverek pattogtak, testvér vér patakzott s a király fogságba esve, majd számkivetve vitte magával egy nemzet reménységét a tenger közepére. A szivek szeretete elől azonban sem a tér, sem a tenger hullámai