Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1912

73 mondattal veti össze s figyelmeztet a kettő közötti különbségre a magyar nyelv szempontjából. A leírásban még csak általánosságban említi a leíró módszer logikai alapját, az értekezésnél azonban már részletesen tárgyalja az értelmi tevékenység módjait. Ugyanígy jár el a történetírásnál is, ahol az ismeretek általánosításának más és más formáját a történetírás forrásainak különbözősége szerint állapítja meg. Művének legsikerültebb és legterjedelmesebb, háromszáz lapot betöltő részében, a szónoklattanban, az érvelés tanát ugyancsak logikai elveken építi föl s az argumentumok összességét egységes alapra, az induktio utján megállapított logikai eljárásmódokra vezeti vissza. Igen sikerült ennek a fejezetnek a pszichológiai része is, melyben az érzelmek köreit s az érzelmek utján való rábírás módozatait fejtegeti. Végül pedig kiváló értéket ad Acsay munkájának a bámulatos szorgalommal gyűjtött, szemen-szedett példák meglepő gazdagsága. A legjelentéktelenebb műfaji sajátság szemléltetésére és beigazolására is özönével vonultatja fel példáit. Irodalmi és politikai nagyságaink legjobb műveiből tömérdek idézetet találunk testes könyvében. Művének e kiválóságát a szakkritikák a legnagyobb elismeréssel jutalmazták. A dr. Kerékgyártó szerkesztésében megjelenő „Nemzeti Iskola" bírálója szinte lelkendezve kiált föl: „Mily gazdag olvasottság, mily változatos, útbaigazító és meggyőző példatár 1 Oh, ti, hazámnak mindenáron tankönyvíróivá lenni akaró nyelv- és irálytan-készítői, örvendezzetek, mert ime, a sok drága anyag, mint isteni nagy áldás, mint asztalra terített ízletes étek áll előttetek! ..." (I. évf. 1. 4. 24. 1.) A „Protestáns egyházi és iskolai lap" pedig ezt írja róla: Régen olvastunk könnyebb modorú, élvezetesebb s mellette mégis tanulságosabb, komolyabb munkát. Alig tudunk tőle megválni. Megelevenednek benne irodalmunk nagy alakjai és egy kitűnő cicerone figyelmeztet minduntalan alkotásaik szépségeire anélkül, hogy valahol unalmas fecsegővé vagy kicsinyes magyarázóvá válnék, ki nem engedi az embert önmagát gyönyörködni, ízlése is fejlett. Széleskörű olvasottsága van. Példáiban már fel vannak véve a legújabb írók művei is és az idézetteken kivül a tanárt és a tanítványt még egy csomó más példára is utalja." (XXXII. évf. 50. 4. 1610. 1.). A munka legalaposabb bírálója, Kelemen Béla szinte sokalja a példák özönét s kifogásolja, hogy húsz-harminc példát idéz ott, ahol kettő-három is elég volna. De a szónoklatot tárgyaló szakaszban már helyesli ezt az eljárásmódot. „A példák nagy számának — úgymond — itt megvan az a haszna, hogy a szerző kerülni kénytelen a semmitmondó általánosságokat, aminők különösen a német retorikai művekben gyakoriak s szabályaiban arra kell szorítkoznia, amit gyakorlatilag be tud igazolni . . . Acsay Ferenc munkája . . . komoly számot tevő mű, mellyel tudományos irodalmunk határozottan gazdagodott. S bizton hisszük, hogy retorikai tankönyveinken is meg fog látszani nemsokára Acsay Ferenc művének jótékony hatása." (Egyet. Philologiai Közlöny XIV. évf. 419. 1.)