Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1906

159 kéntelen is eszünkbe jut itt a Shakespeare-idejebeli közönség, a mely naiv képzelödéssel ment a színházba; neki a darab, a jellem, az előadás volta fő, a többit elképzelte, a kiállítással semmit sem törődött — s igy illúziója is teljes volt. Mig később egyes igazgatók mind többet adtak a szinszerüségre, s igy a közönség is a kiállításra s nem a darab tartalmára fektette a fősúlyt. S ez természetes következmény is volt. A darab tartalma a léleknek teljes jelenlétét kívánja; ha már most ezt a lelket a fényes kiállítás teljesen lefoglalja ugy, hogy szinte nem bir felocsúdni egyik szépség szemlélete után a másikból, különösen a csoportos jelenetekben, akkor aztán a darab tartalmát lehetetlen figyelemmel kisérni. Igy jutottak el aztán e korszaknak különben is divatos áramlata szerint, a mely mindenben inkább a külsőt, az érzékit keresi, oda, hogy most már komoly darab egyáltalán nem kell, hanem csak látványosság; — s mivel idegeiket is túlfeszítették, minél zajosabb és fényesebb látványosság kell — teljes tartalom híján is. Ennek a szerencsétlen iránynak egyik előkészítője volt Kean Károly is; a ki nem arra törekedett, hogy művészi előadásokkal szembe szálljon a közönség ferde Ízlésével, hanem pazar kiállításával még maga is túlozta ezt a ferdeséget. Egymásután adta elő a legmerészebb darabokat: Sardanapolust, III. Richárdot, Faustot, Téli regét stb. oly fényes díszletekkel, a melyek a szemeket teljesen elkápráztatták s a melyek aztán már nem is igen feleltek meg a valóságnak, — s igy hamis volt a díszlet is, a jellemek is, az előadás is. Kean Károlynak mindez roppant költségébe került, mert óriási mennyiségű diszleteket kellett szereznie; de azért fenn birta magát tartani, mert a közönségnek tetszett. — Igy jutott el aztán Shakespeare nemzete a külsőségek és az érzékek kultusza alapján oda, hogy legnagyobb irója most már alig kerül szinre; s ha mégis, akkor is inkább külsőségeiért, mint belső tartalmáért. Mindhárom mü, mint életrajz is, minden tekintetben megfelel a követelményeknek; hiven jellemzi alakjait, belehelyezi őket korukba, világosan megjeleli egymásra való kölcsönös hatásukat; élénken jellemzi az angol társadalom sajátos felfogását a színházzal és színésszel szemben; lélektani hűséggel vázolja a fejlődést is, a mint a külső mindjobban előtérbe lép — hogy végül uralkodjék s elnyomja a tartalmat.

1 1 Bírálat a Jellemrajzok az angol színi világból czimű műről. Bpesti Szemle, 1866. VI. kötet 365-8. A birálat kissé crósebben kifogásolja, hogy a miiben kevésbbé van meg az egység, s az olvasónak magának kell nagynehezen összeszednie az egyes részeket, hogy teljes képet alkothasson. Másik kifogása a műnek azon oldalát hibáztatja, hogy nem megy bele részletesebben az egyes nagy színészek alakító tehetségének fejtegetésébe, mert ebből sokat tanulhattak volna a színészek és színműírók is. Hibáztatja, hogy igazi jellemrajzok helyett inkább csak töredéket nyújt a könyv. — Hibáztatja, hogy az életrajzba szúrja bele az angol GreenRoom történetét ; cz igaz, de csak az egység szempontjából ; jobb lett volna a könyv végére hagyni. — Midón a színpadi dekorácziók túlságossá való fejlődéséről ir, Rónay kifejti, mit tart a történeti hűséggel megférhetónek. A biráló hibáztatja, hogy nem fejti ki tüzetesen,