Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1897

205 kötelező volt, kivéve azon néhány évet, a mikor II. József új rendszert akart behozni; mielőtt ezt röviden fölemlítjük s mielőtt annak a tárgyalására térnénk, hogyan vitték keresztül ez elveket a gyakorlatban is, előbb néhány általános észrevételt kell tennünk. Ki kell először is emelnünk, hogy a Ratio, mint mondtuk, nem csak nagy súlyt fektet a vallásos oktatásra, hanem éles szemmel veszi észre, hogy ennek csak ugy van igazi foganatja, ha a tanárok közösen törekszenek arra, hogy az Isten eszméjét folyton az ifjú fogékony lelke elé állítsák. Azért adja utasításul a módszerben, hogy a tanár minden kinálkozó módot használjon fel, hogy a növendékség figyelmét felhívja az Isten jóságára és bölcseségére. 1777-ben tehát a Ratio alapelve : a vallásos nevelés ; módszeres utasítása : minden tárgynak felhasználása arra, hogy az Isteneszme élénken meglegyen a növendék lelkében; evvel szemben 1883-ban az országgyűlésnek nincs bátorsága a közoktatási törvénynek élére tenni e szót : vallásos nevelés ; utasításaiban is mellőzi az Isten eszmét, s így megfosztja magát egy oly ideális eszköztől, a mely nélkül igazi nevelésről szó sem lehet. Haladtunk-e 100 év óta? A Ratio a gimnázium tárgyainak középpontjává a latin nyelvet teszi, vagyis igen helyesen hagyja meg az iskolában is az új-kori műveltség alapjául az ó-korit. Mellőzi a görögöt, a mely egyrészt távolabb áll az új-kori műveltség kapcsolatától, másrészt a két régi nyelv tanulása fölötte nagy terhet róna az ifjúságra ; csak annyiban tanítja tehát, a mennyiben egyeseknek külön pályájuk szerint esetleg szükségök lesz reá. Vagyis a Ratio elvetette a puszta alaki képzést, az ideális tanítást, a mit a jezsuiták rendszerében láttunk, s leszámolt a gyakorlati élet követelményeivel is. Ezt a gyakorlati elvet viszi keresztül mindjárt a latin nyelv tanításában is. Ha figyelembe vesszük is azt a különbséget a mai és akkori viszonyok közt, hogy a Ratio korában a latin nyelv szinte közkeletű volt, mégis igen sok megszívlelni valót találunk benne most is módszerre nézve. Nem az elvont, tudományos alapra fekteti a latin nyelv elsajátítását, hanem inkább a gyakorlatira s ép azért nagyon helyesen a latin nyelv tanításában is azt a módszert ajálja, a melyet az élő nyelv tanításában oly nagy sikerrel használnak. Oly fogalmakat, oly mondatokat tanítsanak, a melyek a közélettel kapcsolatosak s igy az ifjú lelkében is könnyebben megmaradnak. A jelen században az újabb módszernek pöffeszkedő óriásai gúnyt űztek a 60-as évek gramatikáinak ilyen .mondataiból : rana coaxat, a béka kuruttyol; s helyébe állították a: »Venus és Junó istennők voltak.« »A germán nőknek szőke hajuk volt« stb. klasszikus mondatokat. Melyik áh közelebb az iíjú lelkéhez? Az életből merített egyszerű példa-e, a melyet a fiú mindennap tapasztal, tehát érdekli is, vagy a másik, a mely klasszikus, ugyan, de a fiú nem érti meg, hogy miért tanulja, tehát nem is érdekli ? E tudóskodó módszemek a következménye az a szomorú eredmény, mely fokozatosan csekélyebb sikert mutat föl a latin nyelvből, s a mely az élet