Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1872

— 2 — Különösen győzelmi dalai — imvCxia — és föninaradt gyászdalai — frorjvoi — még töredékeikben is azok, melyekben mint valódi művész a valót és eszményit a leggyönyörűbb harmóniában egyesítette s igazi művészi alkotásaiban a szépet és fönségest, mint leghívebb valóságot a legtökélyesb eszményítéssel s igazán költői íhlettséggel hozta a leggyönyörűbb öszhangzatba, jól tudva azt, hogy az eszményítés, alkotás nélkül nem egyéb, mint puszta légalak, s ami még művészetét oly ragyogó fényben tünteti föl, az, hogy erkölcsi érzeménye a jóval, vallási érzeménye az istenivel, értelme az igazzal soha összeütközésbe nem jött; hanem fölülemelkedve a mindennapiság borongós ködén egy fölsőbb erkölcsi rendet sejdíttet, midőn dalaival belopódzva az emberi sziv legbensőbb s legtitkosabb rejtekeibe magasztalja a jót, babért osztogat a derék- s nemesen küzdőknek, ostorozza a bűnt nem tekintve sem személyt sem rangot, kérlelhetlen szigorral kimondja a felsőbb erkölcsi világrend harmóniáját felzavarók fölött kárhoztató Ítéletét. Csuda-e tehát, ha a nemzeti élet folytonos ébrentartására tartott dalversenyek alkalmával a hallgatóság a hellen irodalmi csínosodás e legbiztosb kalauzának, s a nemzeti genius e halhatatlan nagy mesterének halántékára fűzte a dalköltészet hervadhatlan koszorúját? Csuda-e, ha Erato és Terpsichore e legragyogóbban fénylő csillaga mellé törni törekvők oly halvány szinben tűntek föl ? Csuda-e, hogy őt a régiek öszhangzó véleménye Görögország dalköltőinek királyává emelé, őt Ó IVQIXÓS névvel díszítve föl ? Csuda-e, ha Syracusa dús kénvurai, Macedónia és Sicilia hatalmas királyai, művészete varázshatalmának ellen nem állhatva, s a mindennapiságból a művészet tündérhonába ragadtatva, díjjal versenyeztek a kegyért, hogy őket dalban örökítse meg? Csuda-e, ha még egy Horatius is, Iulus Antoniusnak azon kérelmére, hogy győzelmeit pindarusi dalokban dicsőítse, csak Pindarus költői babérainak magasztalásával válaszol a tiszteletére készítette dalban (Carm. L. IV. II. 1—27) mely igy kezdődik : Pindarum quisquis studet aemulari, Iule, ceratis ope Daedalea Nititur peniiis, vitreo daturus Nomina ponto. Igen, Pindarus a hellen költővilág firmamentumán messze lángoló üstökös gyanánt tűnt föl, és az ezt vizsgálók, s a hir szárnyai a legnagyobb elégtétellel hordozák körül e nevet, mely csudálatra gerjesztette még a külföldön is a költészet szent és nemes tüzétől hevülő kebleket. És mindezt minek köszönheté ? Művészetével párosult lángeszének, melyet igazi állandó kincscsel szaporított, s Helicon leányainak szent ligetében folyton esdekelve, s a müveit és finom izlés megbecsülhetlen gyémántját folyton köszöriilgetve. Valóban nem lehet fölfogni azok állítását, kik erősítik, hogy bármely lángeszű művész, ha ily névre tett szert, az erre vezető legter-