Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1857

12 azonban a léleknek többi tehetségeit magukban foglalják, melyek tetszenek: t. i. az ismerő, érzelmi és kívánó erő, ez erők annálinkább tetszenek az észnek, mennél nagyobbak, szabadabbak és korlátlanabbak. E három erő nem külömbözik s nincs elválasztva egymástól, hanem összekötve és egy erővé egyítve. A szellemi erők azonban kétfélék: vagy állati természetes erők, vagy lelki erők; azokkal bir az állat is, ezekkel minden földi lények közt egyedül az ember. Okvetlenül kell tetszenie az állatországnak és annál inkább, mennél inkább közéig az állat — azaz a puszta természeti ösztön és természeti akarat — a szabad és öntudatos emberi lélekhez. Nem a tulajdonképeni nemiség, hanem az érzékenység, mely a növényeknél igen gyöngén mutatkozik, és csupán az érzékeknél különösen a szemekben éri el fő-tökélyét, az, mely mindenek előtt tetszésünket ldvivja. Az ész sokka! nagyobb tetszését találja föl azonban a földi teremtmények koronájában az emberben, mint minden egyéb földi természeti erőkben Tetszik a szépen kifejlett szabályos emberi test, mely becsülésünket és tiszteletünket vivja ki: nem egyedül azon szempontból, mivel itt a természet minden szépségei úgyszólván egyítve találtatnak, hanem mivel annak föltűnő sajátságai: az egyenes járás, a két kéznek szabad használata, a kiálló ajk, és a szólás remek műszerei *), a szabad akarat, az ész és értelem benne oly lényre mutatnak, mely alkalmas és melynek föladata az értelmes és szabad lélekkel összeköttetést és oly életviszonyt kezdeni s folytatni, a melyben állandóan, csak is a lélek után törekvő, és egyedül a lélekhez tartozó természetének legfőbb megnyugvását föl kell találnia. A teremtés könyvéből tudjuk, hogy az Isten szavára teremtett világ ásványokat, növényeket és állatokat hozott; de az emberi testet, mely a léleké, isteni segély közreműködése nélkül önmaga előállítani képtelen volt, azért lelte föl a teremtés is az emberben — mint a személytelen természet és személyes lélek egyített központjában — működésének koronáját és nyugpontját. Az észnek jobban tetszik lelki mint testi része az embernek. Igaz, hogy az állatok benső élete és az ember benső lelki élete közt némi árnyéklata a hasonlatnak föllelhető: de ez elvitázhatlan hasonlat mellett áll egy elvitázhatlan külömbség is; t. i. az emberi erők (a lelkieket értve) nem csak nagyobbak mint az állatiak, hanem ezektől lényegileg különböznek is, valamint maga az ember lényegileg külömböző lény az állattól. Ismeretét tekintve az állat egyedül érzéki benyomások alatt áll, a hason esetek várása képezi ismereteinek határát; ellenben az ember képes megérteni és fölfogni sokat, és meggyőződni ismereteinek igazságáról és a megismert dolgok valóságáról. Érzeményét tekintve az állat csupán azt érzi, mi saját testének kéjt vagy fájdalmat okoz; ellenben az ember nem csak saját, hanem mások örömét és fájdalmát is érzi, mások jóléte fölött épen ugy, mint saját jóléte, mások fájdalma fölött ép ugy, mint saját fájdalma fölött kesereg vagy örvend. „Ridentibus arrident, et ílentibus adflent humani vultus

u — Horatius. Vágyát tekintve az állat szolgailag érzéki ösztöneire van szorítva, azaz arra., mi egyedül testi kéjére szolgál; ellenben az ember képes az érzékiség követeléseit önmagától elutasítani, és azok erőszakoskodásának hathatósan ellenállani. Az emberi léleknek e három ereje: az értelem, vagy az ismerő tehetség; az *} Az emberi természet főbb elsőségét már a legkorább régiség a szólás-tehetségbe helyezé, azért Manilius Astronomiconjában II. mondja: „Quis dubitet post haec hominem conjungere coelo. — Cui eximiam natura dedit lingvamque capaxque Ingenium, volueremque animum?"