Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1855

7 Holt renyheségtől a temetett erény Alig különbőz. Nem tiiröm én, hogy a Sápadt irigység annyi fénylő Tetteidet gonoszul takarja. Tisztelve lészesz, Lollius, általam, S könyvembe írva. Birsz te nagy ildomos Lelket, megedzvét, hajthatatlant Jó s bal ügyek közepett. Remegvén Álnok fukarság tőled: a pénz közös Vonzó hatalmát, Lolli, nem ismered; így vagy te mindig c o n s u 1 akkor, Mennyiszer a haszonérdek ellen, Jól s hün ítélvén, szent s nemesebb ügyet Pártolsz; s utálván bűnös ajándokot, Höskint a gátlók gaz csoportján Győztesen átverekedni birtál. Nem jól neveznéd, Lollim, a gazdagot Boldognak: e név illeni arra fog, Ki bölcsen fölhasználni tudja, A mit egek kegyiböl vön, és a Súlyos szegénység sem töri meg szivét, S bünszenny halálnál rettenetesb neki; Ámbár honért és jó barátért Nem remeg ö odaadni éltét. Már, kérjük szépen az értelmes és elfogulatlan olvasót, hol találja ez ódában legkisebb nyomát is az udvarias bóknak, a hiú tömjénnek, a szódagálytol pöffedezni szokott üres tisztelgésnek? Ki nem veszi itt észre a komoly és erélyes hangulatot, mely e dalon elejétől végig átömlik? Kicsoda nem érti világosan e dalból? hogy itt Horatius, a maga halhatatlanító remek lantjába vetett bizalomtól lelkesülten, nemes haraggal támad föl védelmére egy oly férfiúnak, kit, legkitűnőbb erényei daczára, sárba kiván teperni az irigyek nyomorú hada, melynek selejtes egyéneivel ama derék Lollius már gyakorta volt kénytelen küzdeni, de eddigien mindig győztesen; minek következtében amazok még dühösebben kezdének ellene agyarkodni, s neki rosz hirét költeni a világ előtt, mely hir után indulván Plinius és Velleius a többi történetírókkal együtt, Lolliust ők is gálád embernek hitték és ecsetelték. Ha más máskép vélekedik, lássa: de mí, Horatius dicsőítő dala nyomán, azt hiszszük Lolliusról, hogy emberséges ember volt, minőket édes magyar hazánknak is mentül többet kivánunk. >-«»-<» <P<

|)

<|;<U>(t>(|>^>0