Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Győr, 1855

5 Ily roszlelkü, de mellette kincs- rang- és hatalomvágyó emberek mire nem készek ? Ök, míg egyrészt a kitűnőbb személyes tulajdonyok hiányát a főhatalom iránti csúfos hízelgéssel pótolják, addig a nekik utjokban álló és szemüket szálka gyanánt böködő érdemhőst gyanúsításaik- s rágalmaikkal fönt és alant rutalmazzák; nem nyugodván, valamíg nem sükerül öt eláztatniok, megdönteniök. így szennyesül be gyakorta a legderékebb emberek jó hírneve, oda lesz az elámított s megtévesztett közvélemény előtt az ö becsületük, feledésbe megy érdemük, fölfordul a legnagyobb méltatlansággal szerencséjük. Azért legyünk mí e tekintetben is ovakodók s méltányosak; ne adjunk a bárki felöl, de kiváltJfölsőbbekről, híresztelt mende-mondáknak könnyen hitelt; még kevesbbé kürtöljünk mimagunk ilyes gazhireket tovább, megőrizvén mint jó keresztények amaz evangyéliomi szabályt: „A mit nem kívánsz magadnak, ne tedd azt embertársadnak." Ezeket megfontolva, teljességgel nincs kedvünk megengedni, hogy ez a Horatiustól oly komolyan védelmezett, oly méltóságteljesen földicsért Lollius oly gonosz és alávaló ember volt volna, mint minőnek öt a többször-említett történetírók nyomain tartani kellene. E dolgot a legnagyobb valószínűség szerint ily módon hiszszük kimagyarázhatónak: hogy Lolliust, ki a közéletben magát egyátalán fogva tiszta jellemű embernek, a jog és méltány szigorú kezelője- s védőjének tanúsította vala, késő éveiben, főleg a germaniai szerencsétlenség után, üldözőbe vevé, s minden lépten nyomon mardosá az ellene már rég agyarkodó irigység; úgyannyira, hogy a sok hollókárogás miatt végre is dögszagot képzelének érezni (bocsánat e kellemetlen allegóriáért) az öt környező tömegek. Utóbb a társadalom legfö rétegeiben élők is gyanakodni s bizalmatlankodni kezdvén a rosz hirbe jött egyén iránt, kegyüket s barátságukat tőle megvonák; mi által aztán ama becsületes érzelmű honfinak elcsüggedését okozták; ki, gyarló ember létére a sok keserűséget immár el nem bírván, vétkes erőszakkal iparkodott menekülni a rosz világ elöl. Nevére azonban rátapadt, de mint mí hisszük, érdemetlenül, a tettetés hűtlenség és fukarság undok bélyege; melytől mí meg akartunk tisztítani egy ily általunk is becsületesnek vélt honpolgárt, kezet fogván a részére nemesen fölkelő, s öt a rágalom undok sarából az érdemlett dicsőség fénypolczára emelő Horatiussal. Akartuk, hogy századok multán is tiszteletben tartassék az erény és érdem, a mint illik. Úgyis Ritkán talál itt enyhhelyet a derék, A virtus útját szörnyetegek lesik; Pályája küzdés: ámde végre Talpa alá szegi a chimaerát. Berzs. Ennyit elig legyen érteni Lolliusról. Lássuk immost magát a hozzájairt s általunk fölvett énekel, mely miután a remek ódának minden kellékével s csinaival ékeskedik, bizonyára megérdemli, hogy a mí komoly bájjal zengő honi nyelvünkön is eléadassék, megtartván az eredeti szövegnek AIkaeoszféle ünnepies dalmértékét. Hogy azonban a mí tollúnk után itt magyarul éneklő Horatiust a régiségek ismeretében kevesbbé jártosak is könnyűséggel s minden fönakadás nélkül élvezhessék: jónak véltük, a dalban eléforduló s tán homályosabbnak tetsző személyek s helyek neveit némi rövid magyarázattal előrebocsátani. Ilyenek (a dal szövegét követve) : 1. Aufidus (ma 1' Ofanto), a hajdani Olaszországnak Apulia nevü tartományát öntöző igen sebes folyam, mely néha árvizektől megdagadván, nagy zűgás- és pusztítással rohan az adriai tengerbe. Nem messze tőle délnek feküdt Venusia város (ma Venósza), mely Horatius Flacc u s t, a rómaiak első s egyetlen remek lantosát, a hasonló régibb görög költérek hü utánzóját, adta e világnak, Krisztus születése előtt 65 évvel, december hó 8-dikán. Elhunyt pedig e jeles dalnok Kr. előtt 8 évvel, tehát 57 éves korában. 2. Hojnérosz Kr. sz. e. mintegy 900 évvel élt, s munkái miatt mindenkor föhirben állott görög höskölteiT'ki, egyéb müvein kivül, a hajdani Trója városnak a szövetséges görög hadak által lett tiz esztendős vivatását s végpusztulását irá le kellemes versekben, melyek Szabó István pilisi plébános urnák fordítása szerint magyar nyelven is olvashatók, kiadva Pesten, 1853-ban, Hunfalvy Pál jegyzeteivel.