Gazdák Lapja, 1909. február (8. évfolyam, 6–9. szám)
1909-02-05 / 6. szám
febr. 5. GAZDÁK LAPJA. 7 -ik oldal a hátránya, hogy a kikelendőben levő kis liba gyenge csőrével nem bírja a vastag hártyát átcsipni és a tojásból kibontakozni s emiatt belefullad. Egész télen át gondoskodjunk valamely lágy zöldtakarmányról, takarmányrépa-, tök- vagy káposzta- féléről, mert ez a jó emésztéshez szükséges. A repcevetés ősszel és télen át — ha nem borítja hó, — kitűnő legelő a libának s kárt nem tesz benne. A gunár leginkább vízben gázol, de ahol erre alkalmas viz nincsen, lehetőleg gondoskodjunk valamely alkalmas tartányról, vagy medencéről, melynek vizébe párzás ideje alatt libáink bemehetnek, szükség esetén elég, ha az kicsiny méretű is. A kis libák felneveléséhez nincsen okvetlenül vízre szükség, — de fődolog, hogy jó legelőjük legyen állandóan. Arról semmi esetre meg ne feledkezzünk, hogy az összegyűjtött tojásokat szellös és mérsékelt hőfokú helyiségben tartsuk s legalább minden második vagy harmadik napon megforgassuk, hogy ne feküdjenek hosszabb ideig egy oldalon. Egy nagyobb emdeni tojó alá keltetéskor 11 — 12 tojást rakjunk s az egysorban elhelyezett keltető fészkeket deszkalapokkal különítsük el, hogy a kotló libák egymást ne lássák, mert igy nyugodtabban ülnek. A keltetőhelyiség mérsékelt hőfokú legyen s abban állandóan tartsunk takarmányt és ivóvizet, hogy a kotló liba bármikor tetszése szerint leszállhasson fészkéről s takarmányozhassa magát. A kotló libákat naponkint emeljük le fészkükről 5—10 percre, hogy a tojások szellőzve legyenek s eközben forgassuk meg azokat; — a tizedik napon túl pedig naponkint jó, ha gyengén megpermetezzük. A keltetőhelyiség és a keltetőfészek szalmája száraz legyen, mert nedves helyiségtől és nedves szalmától a tojások megpenészednek. Ha a kikelés ideje közeledik, gyakran vizsgáljuk meg a tojásokat, s ha látjuk, hogy valamely liba nehezen bontakozik ki a tojásból, — óvatosan segítsük ki. A már kikelt kis libát emeljük ki a fészekből és meleg helyen tartott kipárnázott kosárba helyezzük mindaddig, mig valamennyi kis liba kikelt. Az első 36 órában a kis libának eleséget ne adjunk. Négy-öt napig a kis libákat ne bocsássuk ki a szabadba s azután is csak kedvező szélmentes, száraz időben bocsáthatók ki a levegőre, da nedves vagy harmatos fűre semmi esetre ne bocsássuk, mert a nedvességtől begyük hamar megfázik és elpusztulnak. A kis libák kéthetes korukig a legérzékenyebbek s addig különös gondozást igényelnek, de azon túli időben már edzettebbek s felnevelésük nem igényel különös nagy gondot. Ügyeljünk arra, hogy a kis libák éjjelen át meg ne fázzanak s azért gondoskodjunk száraz alomról, pokrócról vagy szalmáról. A kis libákon gyakran tapasztaljuk, hogy lábaikon görcsöt kapnak. Ez attól van, hogy meleg napokon ha hideg vízhez jutnak, abba belemennek, sőt ha az ivó vizes edény elég tágas, abba is beleülnek. — Ez a hideg viz okozza a görcsös fájdalmakat s azért, mig kicsinyek a libák, óvjuk attól, hogy forró napokon meleg testükkel hideg vízbe menjenek. Gondoskodjunk arról is, hogy a kis libák forró napokon lehetőleg árnyas helyre menekülhessenek. Gyakran tapasztalható, hogy a fiatal emdeni libák leginkább akkor hullanak el, amikor tollasodni kezdenek. Ez a baj onnét ered, hogy a toliképződés sok erőt és vért von el a testből, s ha nincsenek elég jó erőben, ilyenkor elgyengülnek a vérszegénységtől és elpusztulnak. A toliképzés idejében tehát annyi takarmányt — főleg kukoricát — adjunk libáinknak, amennyit megenni bírnak. Azután kukoricával és zabbal vegyesen takar- mányozzunk, mert a zab az izmok fejlődését nagyon elősegíti. Az aratási idő után libáinkat bocsássuk a tarlóra, hol az elhullott szemet felszedik s az ott nőtt különféle füvet és növényt s ezek magját és bogyóját nagyon szeretik. A rétek trágyázása. A hazai rétek átlagtermelóse nagyon csekély ; az 1907. évi „Magyar Statisztikai Közlemények“ kimutatása szerint rétjeink átlagszénatermése kát. hol- dankint 1902-től 1906-ig, azaz öt évi átlagban csak 16‘5 métermázsát tesz ki ; ez kielégítőnek távolról sem mondható, bár másrészt igaz, hogy oly szénaterméseket mi nem várhatunk kaszálóinkról, mint amilyeneket a tőlünk nyugatra fekvő országokban, a tengerhez közel elhúzódó, vagy csapadékban gazdagabb vidékeken elterülő rétek szolgáltatnak; hazánk hegyesebb vidékein található rétjeinknél pedig a magas fekvés csakúgy magával hozza azt, hogy a rét kevés, de jó szénát terem, mint bármely más külföldi hegyi, vagy havasi rét. De ezek után belenyugodni abba, hogy réteink keveset teremnek és ennek okául csak a kiimát fogadni el, még sem volna helyes, mert egy másik fő oka annak, hogy rétjeink szénatermése általában kevés- is és silány is, az, hogy még az egyébként gondosan kezelt és jól vezetett uradalmakban is — tisztelet a kivételnek — vajmi keveset törődnek a rétekkel» azokat nem gondozzák, róluk csak folyton elvisznek, de soha oda nem juttatnak semmit sem, A réten termő szénát feleteti a gazda a jószággal és az után a nyert trágyát a szántóföldre viszi, vagyis a szántó földnek szükséges táplálék egyrészét a rét adja meg; ezért nevezték el a régiek a rétet a szántóföld anyjának. Találó ez a mondás annyiban is, hogy a rét, mint valami jó anya, folyton csak ad és ad, de csak hálátlansággal fizetnek neki. A legbujább talaj is folytonos terméssel előbb- utóbb kimerül. A mikor a folyók dereka a fűzőt nem ismerte és gátak közé nem szorítva, partjait messze
