Gazdák Lapja, 1906. december (5. évfolyam, 49–52. szám)
1906-12-14 / 50. szám
december 14 GAZDÁK LAPJA 3-k *ldal ö. Addig is, mig a jelen kérvényben sürgetett törvények létesíthetők, a kormányzat saját hatáskörében tegyen meg mindent a munkáshiány és az izgatások által fenyegetett gazdák jogos érdekeinek védelmére. 9. A képviselőházhoz intézett kérvény a mai ülésből folyólag az elnök vezetése alatt testületileg nyujtassék át a kormánynak. 10. Felhivandók a Szövetség tagjai és a törvény- hatóságok, hogy ugyancsak pártolólag Írjanak fel a képviselőházhoz e kérvény sikeres elintézése érdekében. A határozati javaslatot 9-én d. u. 5 órakor nagy küldöttség adta át a földművelésügyi miniszternek. Ugyancsak nagy fontosságú volt az a teljes szövegéhen elfogadott határozati javaslat, melyet Dorna- hidy Sándor, a Szatmárvármegyei Gazdasági Egyesület elnöke előterjesztett, mely szerint kimondta a nagygyűlés, hogy „a munkásszakszervezetek által vezetett munkásmozgalmakkal szemben az egyöntetű gazdatársadalmi szervezkedést, mint a gazdák jogos önvédelmi eszközét a teljesithetlen és túlzott munkáskövetelések ellensúlyozása végett ma már időszerűnek tartja.“ Az OMGE közgyűlésének nagyjelentőségű tárgya j volt a tisztujitás. A választásoknál a szavazatszedő bizottság elnöke Domahidy Sándor volt. Az OMGE elnöke újból gróf Dessewffy Aurél lett, első alelnök Bujanovics Sándor, második alelnök gróf Zselénszky Róbert, harmadik alelnökké Pallavicini Ede őrgróf. Az uj elnököt az ülés után tartott disz- ebéden elsőnek Domahidy SáDdor köszöntötte fel. Munkás kérdés. irta : dr. Boross Lajos. Magyarországot tejjel-mézzél folyó Kánaánnak nevezték már dicső őseink is. Valójában minden adományával elhalmozta a természet a mi édes hazánkat. A négy évszak váltakozása soha el nem maradt nálunk, a sikság, a róna, völgy és hegyek egymást váltogatják itt s mérhetetlen kincset rejtenek magokban. Népünket kellő szorgalom mellett nem sorvaszthatják itt a megélhetés gondjai. Történelmünk egyetlen sora sem tesz tanúságot arról, hogy csak egyetlen lakónak is kivándorolni kellett volna innen a megélhetési eszközök hiányossága miatt. A napjainkban mind nagyobb és nagyobb arányokat öltő kivándorlás sem azért történik, mintha a munkás kezeknek nálunk parlagon kellene a munka hiánya miatt heverniük. Munkásnépünk elvándorlásának egyetlen inditó oka a vagyonszerzés olthatatlan vágya. Kis Péter hallja szomszéd asszonyától, hogy annak férje 100 koronát küldött Amerikából, megszállja a kincsvágy őt is, útlevelet vált, elbojong ő is szomszédja után. Mintha nem lehetne itthon is százakat szerezni ?! A szorgalmas munkást nálunk is nagyon jól dijjazzák, sőt e mellett nem használják úgy ki, mint a messze s teljes idegenben. Amerikából hazatérő több munkástól hallottam már e kifakadást: „bár soha sem mentem volna el!“ Kesereg s panaszkodik! Elmondja, „úgy érzem, ott hagytam testi erőm java részét, rom ember vagyok már, teljesen kihasználtak. Az a kevés idő pedig, mely alatt képes volt amott a legrobottabb munkát ideig-óráig állani, épen nincs megfizetve azzal a kevés pénzzel, mit haza hoztam. Hisz az utazásaimra egy egész kis vagyont költöttem el. Életerőmet pedig tetemesen elvesztettem, életidőmet lényegesen megrövidítettem. Ha oly robottal dolgoztam volna itthon, mint ott, akKor is meg- szerzem, még pedig szeretteim körében a haza hozott kis tőkét.“ így hallottam keseregni a hazatért munkás népet, s szivem megesett rajtok ! Valójában több értelmes szakértőnk állítja, hogy az Amerikából hazatért munkás csapat élet- és munkaerejét ott hagyta. Kihasználták telje-en. Amerika a villany korszak hazája. Ott gyors s mérhetetlen nyers erejű munkát kívánnak a munkás embertől. Itthon munkásaink kitartással, ha talán némileg lassabban is, de biztosabban haladhatnának előre, s munka képességűk jóval tovább megmaradna, s e mellett családi otthonukban, szeretteik mellett élveznék az élet gyönyöreit. Sokan felhozzák, hogy télen át nincs kereset. Igaz, hogy országunk mezőgazdasági állam, s nyáron nagyobb a munkás utáni kereslet. Kormányunk azonban mindent elkövet, hogy Magyarország ipari állam is legyen, s hogy nyers terményeinket mi magunk dolgozzuk fel, ne adjuk külföldre a hasznot. Mert eddigelé úgy áll a dolog, hogy a mi nyers termesztményeink tetemes részét külföldi gyárakba szállítják, ott külföldi munkások dolgozzák fel, s aztán visszahozzák a kidolgozott árut s mi jó pénzért megvásároljuk. A gyapjú, a nyers bőr, a kender, a len, stb. stb. legnagyobb részben igy vándorolnak ki, hogy aztán mint szövet, cipő, vászon, stb. stb. térjenek haza. így tartjuk mi el az idegen munkásokat s gazdagítjuk a külföldet. Pedig a mi munkásainkon is jól fogna egy kis ipari kereset. A tőkék is jobban jövedelmeznének gyári vállalatokban s a mezőgazdának itthon többet adhatnánk a nyers árukért, mint a messzire szállító külföldi, e mellett a gazda ipari növényekkel belterjesebben s jövedelmezőbben hasznosíthatná földjét. Azonban épen a jelen kialakulási állapotunkban a legnagyobb szemrehányással illethetjük magát a munkásosztályt. Telhetetlen, túl követelődző kívánságaival gátat vet az ipari vállalatok létesítése elé. Megbénítja a mezőgazdát, annak összes jövedelmét szeretné zsebre vágni. Ez a munkás osztály, melynek jólétéért, felvirágoztatásáért úgyszólván az egész nemzet megmozdult, kezdi elveszteni szabad gondolkodását, lelketlen fel- bujtogatókra hallgat, jogtalan és méltánytalan kívánságokkal áll elő s aztán nem dolgozik, valósággal sztrájkba lép. Hazánk történetét lapozva, azt találjuk, hogy valahányszor haladni akart ez ország, csaknem mindig épen a nemzet testéből álltak elő emberek, kik a haladás útját elállani iparkodtak. A jelen békés helyzetben ipari téren óriási gyorsasággal haladhatna nemzetünk, s bekövetkezhetnék a nagy Széchenyi álma r „az ország felgazdagodása.“ De imé azt látjuk, hogy az idő nem érkezett még el, az eszme testet most sem ölthet, mert nincs munkás megbízható népünk, a magyar munkást kicserélték, érte tenni talán már nem is érdemes. foiyo évi május hó l-töl a Gillyén József ur házába Szlávik Zs. ur üzlete mellé helyeztem át. Tisztelettel JOÓ LÁSZLÓ utóda. Ni. ä liszté óra- és ékszer üzletét 78 52—3
