Gecsényi Lajos: Gazdaság, társadalom, igazgatás. Tanulmányok a kora újkor történetéből (Győr, 2008)
Nyugat-Magyarország kereskedelmi viszonyai egy harmincadvizsgálat tükrében (1668)
Gecsényi Lajos helybeli és a miklósfalui (Niklstoll) mészárszékekről hetente nagy mennyiségben kimérve szállították a húst Ausztriába. A Lajta-hegységben lakos osztrák és horvát parasztok illetve a Fertő melléki mészárosok ezzel szemben a nezsideri hetipiacon vásárolt lábasmarhát (akár száznál is többet alkalmanként) hajtották át titkos utakon az alsó-ausztriai falvak ellátására, olykor azonban gulyaszámra a bécsi piacokra is. Vimpáczon és Sopronban a Bécsbe fuvarozó szekeresek („vulgo Lontkuczy/Landtkuczy")5 csempészségére figyelt fel a kamarai tanácsos. A probléma régóta ismert volt a Kamara előtt, 1655-ben Rauch Dániel szlavóniai főharmincados memoranduma külön pontban tárgyalta. „14. Az landtkocsisok felől is szükséges volna statútumot tenni, azkik mennyiben exorbitálnak, ki tudná azt megmondani; holott az drága partékát és holmi tiltott marhát oly libere hozzák az országban, mintha semmi harminczad nem volna..."6 Itt is ez történt. A soproni szekeresek a kereskedő polgároktól átvették a Bécsben vásárolt árucikkeiket, köztük ékszereket, a mágnásoktól és nemesektől pedig az ékszerekkel, selyemszövetekkel, aranytárgyakkal megrakott ládáikat és akadálytalanul — bejelentés nélkül — áthozták a harmincadon, miután a vámfizetéssel kapcsolatos kötelezettségek az áru tulajdonosát terhelték. A kereskedők a bécsi mázsaházban bemondásra kiállított cédulák alapján, az áruk bemutatása nélkül, Vimpáczon fizették meg a harmincadot. Noha a harmincadosnak joga lett volna a gyanús szekerek átvizsgálására nem élt ezzel a jogával. Sopronban azután az áru és gazdája egymásra talált, anélkül, hogy az ottani harmincadost bármiről tájékoztatták volna. Partinger tanácsos emiatt magához hívatott egy szenátort és általa figyelmeztette a városi polgárokat a visszaélések megszüntetésére. A helyi kereteken túlmutató, sajátosan kettős szerepet játszott az áruforgalomban a bor, amit a határ két oldalán fekvő szőlőskertek, szőlőhegyek magyar és osztrák birtokosai értelemszerűen szállítottak egyik országból a másikba, azaz a termőhelyről a lakóhelyre. Anélkül, hogy bármiféle vámkötelezettségnek eleget tettek volna, bár kétségtelenül nemcsak saját fogyasztásukra, de eladásra is termeltek. A köpcsényi harmincados tájékoztatása szerint Miklósfalu, Magyaróvár és Köpcsény lakosai az ausztriai szőlők, a brucki harmincados szerint a scharfeneggi, pottendorfi és hofi jobbágyok pedig a magyarországi birtokaik termése után nem akartak fizetni. Az évszázados hagyományoknak megfelelően a soproni és ruszti illetve környékbeli borokat osztrák és sziléziai kereskedők vásárolták fel és szállították messzi földre eladni. A bécsi Tábor hídon felállított vám a Sziléziába, Cseh- és Morvaországba kivitt borok legfontosabb átmenőhelye volt; „... 1650-ből, valamint 1652 és 1657 között évről évre fennmaradt egy kimutatás az itteni forgalomról. E szerint évi 8000-17 000 akó (á 72,5 1) bor került exportálásra a nyugat5 Vö. Szamota István-Zsolnai Gyula: Magyar oklevél-szótár. Régi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye. Bp., 1902-1906. 572. hasáb, lantkocsi címszó. 6 Emlékirat a harminczadok állapotáról 1655-ből. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 5.1898.578-589. 368
